A délutáni forróságban a semmittevést akartam elűzni azzal, hogy filmek után vadásztam. Máshoz ilyen hőségben nem volt kedvem. Miután találtam egy kedvemre valót, kikapcsoltam a ventilátort, és elindítottam. Indiai zenés film volt. De nem az, amire most mindenki mosolyogva gondol. Megtévesztő ez a megfogalmazás. Nem zenés film volt, inkább egy film a zenéről. Egyfajta felnőtté válás történet, melyen keresztül megismerhetjük a gyermekkorból a felnőttkorba lépő művész életét, annak minden küzdelmével és megpróbáltatásaival. Mi több, betekintést nyújt az indiai klasszikus zene világába.
A film nagyon sok, ma is időszerű problémára hívja fel a figyelmet. Többek között arra, hogy hol lehet meghúzni, ha egyáltalán meg lehet húzni a határt, művész és magánember között. Mesél arról is, hogy meddig mehet el a művész a hatalom kiszolgálásában. Rávilágít arra a sarkalatos kérdésre, hogy mit tehet meg a művész/ember a siker érdekében. Az önös érdek feljogosít-e arra bárkit, hogy másokat figyelmen kívül hagyjon és átgázoljon rajtuk? Meddig lehet büntetlenül járni ezen az úton? Ezek a kérdések már jó ideje elválaszthatatlan és megoldatlan velejárói a művésztársadalom mindennapjainak. A film igyekszik bemutatni és megismertetni a nézővel a zene születésének misztériumát. A szavakon túli állapotról mesél és a pillanatról, amelyben megszületik a mű. Keresi a végső választ az örök kérdésre, hogy mi a zene. Egyik pillanatban, talán a film visszafogott tempója okán, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Eszembe jutott régi nagy kedvencem, egy francia alkotás, a Minden áldott reggel. Mindkét film a maga sajátos módján mesél a fent említett dolgokról, mégis van köztük valamiféle párhuzam. Ez utóbbi film sem csupán a francia barokkzene egyik megteremtőjéről és annak tanítványáról szól, annál sokkal mélyebb és összetettebb mondanivalót tár elénk. Bár ez az indiai film nem annyira mélyenszántó, mégis fontos szempontokból mutatja be az indiai klasszikus zenét és annak művelőit. Azt a zenét, amiről mellesleg igen keveset tudunk, de amiről hajlamosak vagyunk lekezelően beszélni. Erről meg eszembe jut egy másik, nagyon tanulságos történet. Történt ugyanis, hogy egy klasszikus képzésű nagybőgős beült egy indiai zenész koncertjére. Bőgősünk az osztrák filharmónia oszlopos tagja volt akkoriban. Az első negyedóra elteltével már türelmetlenül feszengett a székén. Majd húsz perc elteltével csendben kiment a teremből. A koncert utáni baráti beszélgetésen pedig felháborodva panaszolta, hogy neki mennyire nem tetszett a koncert, már azért sem, mert egész idő alatt nem történt semmi érdekes. Még hangnemet sem váltottak, csak muzsikáltak megállás nélkül! – mondta fölényes és lekezelő gúnnyal. A nyugati zenéhez szokott füle, bár pallérozott zenei ismeretekkel rendelkezett, nem volt képes megérteni a különbséget a nyugati polifon és az indiai zene lineáris felépítése között. Milyen furcsa ez a nyugati arrogancia, még ebben az esetben is, amikor egy több évezredes hagyománnyal rendelkező zenéről beszélünk.
Ez a messzi múltban gyökerező zenei hagyomány az évezredek során mesterek generációinak kristálytiszta bölcseleteire épült. Maga a tanítás és minden spirituális gyakorlat egy célt szolgál: utat Istenhez. Ezt nevezik Örök Keresésnek. A keleti művészetben, így az indiai klasszikus zenében, hitük szerint a zene megmutatja az Istenhez vezető utat. Talán lesz, akinek ismerősen hangzik ez a megállapítás. Igen, Kodály is ezt vallotta. Miszerint az élő zene az, ami összeköti az Eget és a Földet; embert Istennel, az embert az emberrel. Már magában a szakralitás jelenléte is különbbé teszi minden nyugati zenétől az indiai klasszikus zenét. De itt még nincs vége. Ezeknek a zenészeknek fel kell tárniuk a zenében lakozó Igazságot. Ezt pedig csak úgy tudják elérni, ha megszabadítják elméjüket minden hamisságtól, mohóságtól és tisztátalanságtól. Nem kell bonyolult zenei technikákat alkalmazni, mert a technika csupán eszköz a bensőnk kifejezésére, és így nem vezet el a végső Igazsághoz. A technika mindenki számára elérhető és tanulható. Az Igazság nem. Melyik nyugati zenei stílus állít ilyen követelményeket? A népzene és a jazz az a két műfaj, amelyben ezek a dolgok tetten érhetőek.
Még egy nagyon érdekes felvetést említenék meg a film kapcsán. Nevesen azt, hogy valójában kinek is énekel egy énekes? De azt is írhattam volna, hogy kinek játszik egy mai zenész? A könnyebb párhuzam végett ezúttal elhagytam a klasszikus indiai zene meghatározást. Szóval kinek is énekel? – hangzik el a filmben a kérdés. A közönségnek, akinek a fejében külön-külön más és más gondolatok lakoznak? Nem, adja meg a választ a mester a tanítványnak. Csakis Istennek és a tanítójának. Azután megtoldja a következőkkel: hangakrobata pozőrök azok az énekesek, akik a közönséget próbálják kiszolgálni. Ha a pénzkeresés a célja vagy a családfenntartás, akkor szerelmes vagy filmdalokat adjon elő! A mester óva int mindenkit, akiben nem lát elég kitartást. Igyekszik lebeszélni arról, hogy erre az útra lépjen, mert magány és éhezés vár mindenkire ezen az úton.
Félelmetesen kemény intelmek ezek. Mégis, aki érez magában fikarcnyi kitartást és hajlandó áldozatot hozni a művészetért, az csakis az Igazság és az Örök Keresés útját fogja választani.
