2024. április 26., péntek

Hazudj igazat!

Az érettségi találkozóra készülve meglepődve észleltem magamon, hogy újra izgulok, mintha felelés előtt állnék. Hiszen lesz is valamiféle számonkérés, már ami a beszámolókat illeti, melyeket mindenki szükségesnek tart ahhoz, hogy a többiekkel tudassa, mire is vitte az elmúlt tizenöt évben. A többség ugyanis, köztük én is, pontosan tizenöt éve nem találkozott a régi barátokkal, osztálytársakkal, még csak nem is láttuk egymást. Ez  alatt az idő alatt éppen véget ért az ifjúkorunk, s átadta helyét a fiatal felnőtt kornak.

Ha számba veszem, mi minden történt velem, hát bizony sokat mesélhetnék, érdekesnél érdekesebb dolgokat. De majd ott, a találkozón. Meglátom, mivel rukkolnak elő a többiek. Ilyenkor persze elfogadott, szinte megkövetelt az enyhe nagyotmondás, nehogy már a többiek azt gondolják, ők sokra vitték, te meg semmire se jutottál…

Még egyedül, magamban kicsit nosztalgiázva ücsörögtem benn a régi osztályban, amikor az óramutató elhagyta a háromnegyed ötöt, s ekkor, mintegy varázsütésre, jobbnál jobb öltözetű, elsőre ismeretlennek tűnő, harmincas nők és férfiak kezdtek beszállingózni a terembe. Én is felálltam, belevegyültem a tömegbe, s finoman puhatolózva, célirányos kérdésekkel próbáltam kideríteni, ki kicsoda, egyben felismerni a régi barátnőket, a fiúkat, azokat, akikkel négy éven át annyi rosszat és jót megéltem. Diákcsínyeket, noha már akkor sem voltunk gyerekek, kirándulásokat, tömegesen elszúrt, sikertelen dolgozatokat, titkos szerelmeket. De szép is volt!

Azután, mikor a kedélyek már elcsitultak, mindenki visszaült valamikori helyére a padba, s egy szervezkedni régen is nagyon szerető, cserfes osztálytársnőnk indítványára elkezdtük mesélni az életünket.

Csak hallgattam nagyokat, s elámultam az előttem feltáruló élettörténeteken. Szinte valamennyi sikertörténetnek tűnt. A régi névsorhoz ragaszkodva, úgy a vége felé került rám a sor.

Nagyot fohászkodtam, s elkezdtem én is mesélni…

Az érettségi után azonnal felvettek az egyetemre, melyet kitűnő eredménnyel végeztem el. A kötelező gyakorlatot egy állami nagyvállalatnál töltöttem, ott ismerkedtem meg a férjemmel. Akkoriban, de szerencsére még most is, nagyon sármos, kifejezetten jóképű, nőtlen férfi volt, és – fiatal kora ellenére – ő volt a vezérigazgató.

Szinte minden nő meg akarta szerezni, de ő első látásra belém szeretett, a kis gyakornokba, és egy év múlva összeházasodtunk.

Eredetileg a vállalatnál helyezkedtem volna el, de hogy ne legyen összeférhetetlenség, s én ne legyek a beosztottja, hát másutt kerestem állást.

Amikor aztán, két év múlva, megszülettek a gyönyörű ikreink – egy kislány és egy kisfiú –, végleg feladtam az állásomat, a férjem pedig már nem is engedett vissza dolgozni. Tulajdonképpen jól érzem magam otthon, különösen amióta – a gyereknevelés boldogító elfoglaltsága mellett – kedvenc hobbimnak is élhetek, festegetek.

Tavaly a Balatonnál, ahol egyébként szép nyaralónk van, nagy kiállításom volt, még külföldről is rendeltek tőlem képet.

Jól érzem magam a bőrömben, anyagilag is nagyon jól állunk, nálunk tökéletesen megy minden.

A találkozó és a kötetlen beszélgetés egy közeli étteremben, oldott hangulatban folytatódott. Egyik osztálytársnőnk, aki egyébként – nőhöz eléggé nem illő módon – kicsit többet ivott a kelleténél, félhangosan nevetgélt, és nagy gesztikulálással mesélt valamit egy – őt tágra nyílt szemekkel, csendben hallgató – asszonykának. A hátuk mögött álltam, amikor véletlenül meghallottam, hogy osztálytársnőm rólam beszél. Kicsit odébb léptem, de a fülemet nagyon hegyeztem, hogy halljam, mit is mond velem kapcsolatban.

A mesélő épp ott tartott, hogy ő valójában nem is tizenöt éve látott engem legutóbb, hanem három hete, amikor kocsival a Dagály strand bejáratához szállította két strandolni vágyó lurkóját. És akkor megpillantott engem, hogy egy ősz, hajlott hátú, megviselt arcú férfiba – feltehetően a férjembe – karolva, két kisgyerekkel a villamosmegálló felől, gyalogosan, szintén a strand bejáratához közeledtünk.

Te tényleg elhiszed, szegezte neki a kérdést az egyre kerekedő szemű asszonykának, hogy ezeknek olyan fene jól megy? Hogy „szép” nyaralójuk van a Balatonnál? Hogy a férje jóképű, stramm vállalatigazgató? Hiszen még kocsijuk sincs! És miért járnának épp a Dagályba, amikor akár az egész nyarat a Balaton partján is tölthetnék?! Szerintem festeni se tud. Hiszi a piszi, csak nagyot akart mondani, ő is, mint ahogy én, meg te is így tettünk, nehogy már azt higgyék a többiek, hogy pont mi nem vittük semmire!

Már amúgy is búcsúztam volna, odahaza várt a család. A régi ismerősökből ennyi is elég volt. Kimentem az utcára, és akkor – korábbi elhatározásomtól eltérően – telefonon odaszóltam a férjemnek, hogy mégis küldje értem a sofőrt a nagyobbik Mercedesünkkel, nincs kedvem most villamosozni.

Míg a kocsira vártam, eltöprengtem azon, lám, milyen negatív benyomást szerzett rólam, na meg az anyagi „helyzetemről” régi iskolatársnőm, aki az ominózus esetkor ősz apámmal látott, ki nosztalgiázni akart, s a gyerekekkel, akik viszont sohasem voltak még a városi strandon, így – szó szerint – szinte könyörögtek, hogy vigyem ki egyszer őket a Dagályba. Egyébként akkor a sofőrt kifejezetten én kértem meg, hogy a villamosmegállónál tegyen ki bennünket, mivel láttam, hogy a sok gépjármű miatt képtelenség lenne megállni a strand bejárata közelében.

Kocsi fékezett előttem, és a sofőrünk kinyitotta az ajtót. Beszállva már az járt az eszemben, este faxon vissza kell igazolnom az amerikai megrendelőmnek, hogy a két virágcsendélet és a három balatoni tájkép időben postázásra kerül a címére. Már csak ilyen ez az élet. A nagyon gazdagoknak is kell néha egy kicsit „dolgozniuk”…