Egymásra vagyunk utalva

Az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete 26. Szabadkai Nyári Akadémiájának első előadója Kozma-Vízkeleti Dániel budapesti család-pszichoterapeuta volt, aki hivatásának tapasztalatait osztotta meg a résztvevőkkel. Előadásában többek közt az egymásra utaltságra világított rá, a pedagógusok, az intézmények, a szülők és a gyerekek közti párbeszéd vonatkozásában.

– Az iskola vagy az oktatás nevelési intézmények lélektani terében egymásra vagyunk utalva. Egymás nélkül nem nagyon jutunk előre. A hivatásom művelése megtanított arra, hogy soha nem vagyunk elválaszthatók a számunkra fontos személyektől. Ami pedig nagyon fontos, hogy bármit is teszünk, ne lepődjünk meg a várható következményektől. Az oktatáshoz, a neveléshez való hozzáállás gyökeresen alakul át. A pedagógusok és a szülők egymásnak adják a labdát, hogy ki nevelje a gyereket. Korábban a pedagógusok a szülők természetes szövetségesének tekintették magukat, és a tanítás mellett igyekeztek is kivenni részüket a gyerek neveléséből. Manapság a szülők a gyermekek természetes szövetségesének tekintik magukat, ami a család egysége miatt természetesen fontos, viszont együtt kérik számon a pedagógustól, ha a tanuló rosszul teljesít. Régebben a szülők azzal indították a gyereket az iskolába, hogy viselkedjen jól és legyen kedves a tanárokkal. Manapság azt kérdezgetik tőlük, hogy a pedagógusok elég kedvesek-e. Egy pedagógus számára akkor bonyolódik a helyzet, amikor ő maga is szülő lesz. A sokrétű elvárásrendszer kiégéssel fenyegeti a pedagógusokat – hangsúlyozta Kozma-Vízkeleti Dániel, aki a mai kor kihívásairól is szólt.

– A gyerekek, akiket oktatunk, olyan meséken, filmeken cseperedtek fel, amelyekben tizenhét másodpercenként kötelezően van akció, geg, fordulat vagy poén. A legfelkészültebb pedagóguskolléga sem képes ezt tantermi keretek közt reprodukálni. Ennek folyománya, hogy a gyerekek a tanórákat unalmasnak tartják, mert képtelenek követni azt a tempót, amit egy normális beszédmód diktál. Ez csak egy mozzanat, ami bekövetkezett az elmúlt két évtizedben és próbára teszi az alkalmazkodóképességünket. A másik például az, hogy megváltoztak a gyerekek ismeretszerzési forrásai, nem a pedagógushoz fordulnak információért, hanem az online keresőkhöz. Gyakran ún. botrányhősökre néznek fel, a példás életet élők ugyanis nem számítanak hírértéknek. A pedagógiai sikerek sem azok. Erre válságként is tekinthetünk. Az elmúlt időszakban trendi szó lett a válság, mindenre rámondjuk, egyebek közt az oktatásra is. Párhuzamosan él egymás mellett a tradicionális, hagyományos életmód, és az újfajta, a nagyon trendi. Időben egyszerre vannak jelen és valamikor zavarba ejtő tud lenni a találkozásuk – mondta Kozma-Vízkeleti Dániel és az elvárások ütközéseire is kitért.

– Amikor a válságjelenségekről beszélünk, tartsuk szem előtt azt is, hogy egy olyan életstílust alakítottunk ki, amire sem az idegrendszerünk sem a szervezetünk nincs felkészítve. Ezt mindennap érezzük. Az életstílusunk meglehetősen elvárásközpontú. A kultúránk arra biztat bennünket, hogy azonnal fejezzük ki az elvárásainkat, álljunk ki magunkért, valósítsuk meg önmagunkat. Tele vagyunk elvárásokkal, az iskola érzékeny lélektani terében minden szereplő számtalan elvárást fogalmaz meg a másik irányába, a szülők, a pedagógusok, az intézmények és a gyerekek is. A szülők és a gyerekek is azt várják az intézményektől, hogy érdekfeszítő tartalmakkal kössék le a tanulók figyelmét, az iskola legyen olyan, mint egy szórakoztató központ, amelyben a pedagógus az animátor; az intézmények azt várják a szülőktől, hogy legyenek együttműködőek és türelmesek, a pedagógusoktól azt, hogy az adminisztráció legyen tökéletes, mert most a papírmunka lett a legfontosabb, a gyerekektől pedig, hogy legyenek érdeklődőek, szorgalmasak és csendesek; a pedagógusok felkészítést és sikerélményt várnak az intézménytől. Az elvárások gyakran mítoszokként élnek bennünk. A gyerekektől, akár szülőkként és pedagógusként azt várjuk el, hogy legyenek szófogadóak, csendesek és hálásak. Majd pedig egy gombnyomásra, felnőttként váljanak önállóakká és határozottakká, legyen véleményük, amit hangosan ki is mondanak. Ami a fiatalokat illeti, húszéves korukig jellemzően elutasítják az értékeket, azután jön a felismerés, hogy amit addig nagy indulattal elutasítottak, annak nagy részét mégis továbbviszik. Ez adja a reményét a pedagógiai munkának és a szülőségnek is. Az életünk során rengeteg elvárás kívülről jön. Érdemes szétválasztanunk ezeket az értékrendünkből fakadóktól. Érdemes gereblyéznünk az elvárások közt, megtartani azt, ami önazonosságból fakad, a többit pedig mellőzni – fejtette ki Kozma-Vízkeleti Dániel.

– Hajlamosak vagyunk azonnal azt nézni, ami szétválaszt bennünket, és nem azt, ami közös. Annak felismerése, hogy egymásra vagyunk utalva, egy platformra helyezhet bennünket. Mindennap tehetünk szellemi erőfeszítést, hogy találjunk a másikban valamit, amit el tudunk ismerni vagy meg tudunk köszönni. A pedagógiai célok terén mindig előre egyeztessünk. Törekedjünk az egyértelműségre, beszéljük egymás nyelvét. Engedjük be a humort az életünkbe. A humor ugyan nem fogja megváltoztatni a dolgokat, de azt igen, ahogyan látjuk őket. Egy-egy nehéz helyzet átvészelésében a humor úgy tud segíteni, hogy némileg oldja a megoldáskeresés feszültségét. Ha belegondolunk, hogy mi mindenre kellene odafigyelnünk a kommunikáció terén, az is egyértelmű, hogy ez energia- és időigényes. Az együttműködéssel viszont sokkal többet nyerünk, vagy ha úgy tetszik, sokkal többet veszítünk, ha kihagyjuk ezt a lehetőséget – mondta Kozma-Vízkeleti Dániel.