2022. augusztus 18., csütörtök

Dalmácia szerepe a magyar történelemben II.

Szinnyei Otmár Adria-élménye

1891 nyarán a buccari öbölben bontott vitorlát Györök Leó újonnan épült hajója, a Kurul, hogy az Adria csodáira szomjas fiatalok csoportjával a nyár hevében végigvitorlázza a dalmát tengerpartot. A szelek szárnyán szerzett élményekről – minden bizonnyal elsőként a magyar tengeri vitorlások sorában – a hajó egyik utasa, Szinnyei Otmár Magyar lobogó alatt az Adrián című könyvében számolt be az olvasóknak. Indulásuk reggelén maguk mögött hagyva Fiumét, és a Quarnero pompás szigetvilágát, napkelet felé haladva a tengerpart sorra tárta föl csodás világának titkait. Zárában „szűk, sötét sikátorok útvesztőjébe keveredtünk – olvasható az úti jegyzetekben. – Ezek a kis utczák olyan keskenyek, hogy az egymással szemközt fekvő házak lakói ablakaikból akár kezet is foghatnának. A göröngyös kövezetig alig ér le a nap világa, és a magas házsorok közt csak egy keskeny, kék csík látszik az égből. Minden fal fekete az időtől és a porral lepett penésztől.” Az országok, amelyekhez története során a város tartozott, a tartományok, amelyeknek városai közt meghatározó szerepet volt, a XIX. század végén már nem léteztek. Zára „az ó-korban Liburnia fővárosa volt, a közép-korban a kelet-római birodalomhoz tartozott. A X. század legvégén Velencze fönnhatósága alá került, és 1000–1409-ig nyolcszor lázadt fel ellene, és mindannyiszor hosszú ostromokat állt ki. […] Velencze minden dalmácziai kikötővárosra rányomta sajátságos bélyegét, és ahányban csak megfordultunk, mindegyiken meglátszott a velenczei jelleg.” Zárát a XI. században Kálmán király, később Nagy Lajos is a magyar Szent Koronához csatolta. A város pompás templomának tornyát Könyves Kálmán építette, amikor elfoglalta Dalmáciát, és a boltozata alatt rejlő Szent Simon koporsója is a magyar királyok történetére emlékezteti az utazót.

Trau falainál ugyancsak a Leane di San-Marco, a velencei oroszlán köszönti a vándort. „Az ősrégi Trau falain egykor a Velencze fölött győzedelmeskedő magyar sereg zászlója is lengett” – számolt be a látottakról nem leplezett lelkesedéssel a Magyar lobogó alatt az Adrián című beszámoló szerzője –, Clissa várának romjai pedig annak a kegyelemnek az emlékét őrzik, amellyel a helybeliek 1242-ben IV. Béla magyar királynak menedéket biztosítottak.

A zárai Szent Anasztázia-katedrális (wikipedia.org)

Forró nyári éjszakában hajóztak tovább Spalato felé, ahol a zajos utcai élet élénk ellentéte azoknak a hatalmas, zordon falaknak, melyek ott tornyosulnak az apró kis mediterrán házak fölött. Diocletianus palotájának városa, melyet eleinte csak Ad Palatinumnak, később Aspalathumnak és Spalatumnak neveztek, a XIX. század végére kapta a Spalato nevet. Másfél évezred viharai, háborúi és dúlásai sem tudták elpusztítani ezeket a roppant falakat, még most is szilárdan állnak a rómaiak korából származó monumentális palota falai és templomai. „A spalatói városnép ugyanazokon a lépcsőkön jár-kel, ugyanazokon a kapukon jár ki-be, melyek Diocletianus császárt és fényes udvari népét 1590 évvel ezelőtt napról-napra elmenni látták. Abban a templomban, ahol ma a feszület előtt letérdepel a hitében megnyugvó dalmát parasztnő, ahol az oltár előtt a katholikus pap áldásra emeli kezét, egykor rómaiak áldoztak Jupiternek.” Spalatót négy évszázadon át felváltva hol a magyarok, hol a velenceiek, hol pedig a görögök uralták. Birtokaiért elkeseredett harcokat vívtak III. Béla seregei, miután egész Dalmácia újólag Magyarországé lett, és azután másfélszáz évig meg is maradt birtokunkban. A tatárok elől menekülő IV. Béla sok nemes magyarral együtt barátságos fogadtatásra talált Spalatóban.

Könyves Kálmán nagyhatalmi törekvéseinek központi gondolata volt, hogy Magyarország számára tengerpartot szerezzen, ezért már 1096-ban kísérletet tett Dalmácia Velencétől történő elhódítására, de hajóhada nem lévén, a kor legnagyobb tengeri hatalmával mégsem tudott eredményesen szembeszállni. Kálmán elképzelésébe még a dinasztikus házasság is belefért: Szicília hercegének, Rogernek a leányát, Buzilát abban a reményben vette nőül, hogy az apósa támogatni fogja a Velence ellen tervezett háborúját, és hajókat bocsát a rendelkezésére. Roger azonban váratlanul meghalt, és Kálmánnak kedvezőbb alkalomra kellett várni. Ez nem is késlekedett sokáig, Velence 1102-ben lázadást szított a horvátok körében, és ezzel a magyar királynak alkalmat adott a jogos támadásra. „Kálmán helyreállította a rendet Horvátországban”, és seregével Spalatóig vonult. A város – függetlenségének biztosítása ellenében – megnyitotta kapuit az ostromra készülő magyar seregek előtt, Kálmán pedig nem sokkal ezt követően a horvát és dalmát nemesség jelenlétében Zara-Vechiában Dalmácia királyává koronáztatta magát. A sokat zaklatott város később megint többször urat cserélt, mígnem 1420. június 28-án megadta magát Pietro Loredano velencei hadvezér ostromra készülő tengeri haderejének, és ezzel velencei királysági birtok lett. Velence 1777-ben bekövetkezett bukását követően a várost – Dalmácia többi részével együtt, néhány évi francia uralom után – Ferenc császár Ausztriához csatolta. A magyar királyság és Dalmácia közös történelmi évszázadainak krónikáját évekkel később, 1907-ben Garády Viktor is összefoglalta Régi dicsőségünk a tengermelléken című munkájában. Sinnyei Otmár még láthatta, amint Jupiter templomának egyik sarkában, egyszerű, dísztelen kis „sarcophagban” nyugszanak IV. Béla királyunk Clissában elhalt két lányának, Margitnak és Katalinnak a hamvai.

A Kurul legénységének tagjai nem titkolt áhítattal rótták a dalmát városkák – voltaképpen városállamok – ódon utcáit, miközben a helyükre kerültek a történelmi emlékek is. Többnyire romok között botorkáltak, hiszen az idő Velence szárnyas oroszlánjainak is elkoptatta a körmeit. Szinnyei Otmár Spalatónál intett búcsút annak a „hullámokon ringatózó kis darab Magyarországnak”, melynek Kurul volt a neve, s amelyet hófehér vitorlái emeltek a szelek szárnyára. Közel egy hónapig bolyongtak az Adria partjai mentén, és gyűjtöttek korábban soha nem álmodott, csodás élményeket. Visszautat Diocletianus városától Fiumébe Trau, Sebenico, Zara városok falai alatt, Lussin, majd a Cherso és Veglia közti Canale di Mezzo csatornán át gőzhajón tették meg.