2024. április 26., péntek
EURÓPAI FILMEK FESZTIVÁLJA – PALICS

Slágerek lelki kiüresedésre

Ulrich Seidl: Rimini

Richie Bravo kivénhedt slágerénekes hétköznapjainak az ábrázolásával Ulrich Seidl Rimini című játékfilmjében, korábbi műveihez hasonlóan, sajátos betekintést nyújt a nyugati társadalom jelenlegi állapotába, mindenekelőtt arra mutatva rá, hogy a rendezett társadalmi körülmények és a viszonylagos jólét ellenére a nyugati ember kilátástannak tűnő értelemkrízisben szenved. A kiábrándultság-érzést erősíti a film hangulatát jelentősen befolyásoló olasz üdülőváros kísérteties látványa. A turistaparadicsomként ismert Rimini ugyanis a téli arcát tárja elénk, ahol csak elvétve látni turistát, azok is többnyire autóbusszal, szervezetten érkező nyugdíjasok, akik szeretnék elkerülni a nyári zsibongást. A többnyire apatikus vendégek teljesen beleillenek a ködbe burkolózott kietlen tájba, sokuknak a legnagyobb élményt az jelenti, hogy meghallgathatják régi kedvencüket.

Nekik még jelentenek valamit Richie Bravo dalai, s meg kell hagyni, kívülről bármennyire is giccsesnek tűnjön a színes lámpákkal megvilágított színpad és a rajta elhangzó negédes slágerek egyvelege, az énekes mindent megtesz annak érdekében, hogy lenyűgözze hallgatóságát. Nem véletlen, hiszen ez az egyik bevételi forrása, bár mivel egyre kevesebb közönséget vonz, az utóbbi időben meglehetősen csekély, ezért a vélhetően fényűző élethez szokott férfi kénytelen különféle mellékkeresetekkel növelni jövedelmét: meghatározott időre kiadja a rajongóknak a Villa Bravót, ahogyan hívja a mindenféle ízléstelen csecsebecsével telepakolt otthonát, valamint szexuális szolgáltatásokat nyújt szeretetre éhes idős hölgyeknek, akiket kivétel nélkül figyelemmel halmoz el, mindegyikhez a legnagyobb odaadással viszonyulva. Amikor pedig éppen nem énekel vagy valamelyik asszonyságot boldogítja, akkor rendszerint részegre issza magát.

A főhős léhűtő életvitelének relatív nyugalmát lánya (Tessa Götlicher) feltűnése borítja fel, ami egyben a film cselekményének fő konfliktusát szolgáltatja. A feltételezhetően szír menekült barátjával és más bevándorlók társaságában érkező lány követeli apjától azt a pénzt, amit tizennyolc éven át nem fizetett neki és az anyjának. A film nem mélyed el az apa-lány kapcsolat kidomborításában, amit akár mulasztásnak is tekinthetnénk, ha nem vennénk figyelembe azt, hogy igazából nincs is miben elmélyedni. Richie Bravo kapcsolatai kivétel nélkül felületesek, valószínűleg fiatalabb napjaiban is a maihoz hasonló kicsapongó életet folytatott, s ez az életmód a lánya személyében most benyújtotta a számlát. Akár el is küldhetné Tessát, mondván, hogy nincs annyi pénze, amennyit követel, és megkeresni sem tudja, szánalmas fellépéseiért keveset kap, ő azonban nem ezt teszi, hanem lelkiismeretére hallgatva, türelemre szólítja fel a lányát, valahol tehát maga is jogosnak találva annak követelését, és megoldást keres a problémára, amelyet végül, nemes szándék ide vagy oda, nem hazudtolva meg önmagát, sajátos módon old meg.

Richie Bravo egy múltba révedt, esetlen figura. Egyszerre vicces, elesett és megvetni való. Ettől függetlenül egyáltalán nem mondható rossz embernek. Inkább csak egy végtelenül önimádó lény, aki szeret a figyelem középpontjában lenni. Árulkodnak erről sztárallűrjei, piperkőc készülődése egy-egy fellépésre, önmagára vonatkozó megnyilvánulásai, előzékenysége közönségével szemben, a viszonyulása a dzsigolói szolgáltatásait igénybe vevő nyugdíjas korú nőkhöz, akárcsak a lakásában található számos személyes rekvizitum, beleértve az életnagyságú posztert a falon. Bármennyire is nárcisztikus és laza erkölcsű legyen, káros szenvedélyekkel és jellembeli rossz tulajdonságokkal rendelkezzen, a pocakos, kitetovált, szekrényméretű férfi szimpatikus jelenség. Különösen megkapó, amikor könnyen felismerhető ormótlan fókabőrkabátjában bandukolva jár-kel a ködbe burkolózott és behavazott turistaközpontban. Nehezen feledhető egyéniség, és amennyiben a film a szélesebb közönséghez is eljut, nem kizárt, hogy a Richie Bravót parádésan életre keltő Michael Thomas színész a köztudatban mindörökre azonosul a jellegzetes slágerénekessel.

Az erősen karakterközpontú filmnek van egy mellékszála, amely egy ausztriai idősek otthonában játszódik, ahol Richie Bravo időről időre meglátogatja saját kisvilágába süllyedt édesapját. Elsőre talán témaidegennek tűnhetnek a demenciában szenvedő öregúrra fókuszáló jelenetek, az ő szerepe a filmben azonban egy tágabb kontextusban érthető meg teljes egészében. Amikor a film elején Richie hazautazik édesanyja temetésére, egy röpke időre a fivére által lakott szülőotthonába is bekukkanthatunk. A múlt évszázad utolsó évtizedeit idéző bútorzat és dísztárgyak – gobelinek, falra aggatott vadásztrófeák, csipkék – révén egy eltűnőben lévő kispolgári miliő tárul elénk. Ennek az életmódnak fontos helyszíne a pince is, ahol a két testvér a találkozás örömére lövöldözéssel szórakozik.

Ulrich Seidl 2014-ben készült A pince (Im Keller) című dokumentumfilmje az osztrák pincékbe nyújt betekintést, ahol a köztiszteletnek örvendő polgárok rendszerint legtitkosabb szenvedélyeiket élik ki. Többek között láthatunk fegyvereket pufogtató férfiakat, akik szünetekben az iszlám vallású bevándorlókról fejtik ki véleményüket, vagy éppen náci relikviák közt gyakorló zenekari tagokat. A Rimini idős hősének különféle gesztusaiban és megnyilvánulásaiban is felsejlik a sajnálatos nemzetiszocialista múlt. Ennek a mozzanatnak a jelentősége igazából annak tudatában válik teljessé, ha figyelembe vesszük, hogy a bácsi unokája napjainkban arab menekültek társaságában bolyong. Szembeötlő, hogy a magánnyal küszködő nyugati emberekkel ellentétben a bevándorlók akár szobrokként guggolnak a hófúvásban, akár egy lakókocsiba zsúfolódnak, akár házba költöznek, mindig közösséget képeznek. Ebből a szemszögből nézve az egyszerre megindító és zavarba ejtő zárókép a tolókocsiban síró öregemberrel egyrészt a megismételhetetlen emberi élet, másrészt pedig egy örökre lezárulandó kor elsiratásaként is értelmezhető. A kép még megrázóbb, ha tudjuk, hogy a főhős édesapját alakító Hans-Michael Rehberg közvetlenül a forgatás után elhunyt.

Témájában és kivitelezésében a Rimini beleillik Ulrich Seidl elmúlt egy évtizedben készült alkotásai sorába (Paradicsom-trilógia: Szerelmet a feketepiacról, A Hit paradicsoma, A remény paradicsoma; A pince; Szafari), amelyek szűkebb értelemben az osztrák középosztály, tágabb értelemben pedig a nyugati ember válságát veszik górcső alá, betekintést engedélyezve a nyugati társadalom önáltatáson alapuló jelenlegi állapotába, aminek érzékeltetését a Riminiben a tartalom mellett a leginkább a hatásos filmnyelvi megoldások biztosítják. Az erotikától mentes hosszú szexjelenetek kivétel nélkül meghökkentőek, de nem kevésbé feszengünk az ürességtől kongó hatalmas szállodateremben, az érzelgős slágerek hallatán, szenvtelen nosztalgiába temetkezett közönség láttán sem, a szerző vizuális stílusának jellegzetes lenyomataként pedig megdöbbentő totálok tárulnak elénk az apokalipszis utáni hangulatot árasztó turistaparadicsomról. Így lesz az egyszerre naturalisztikus és abszurd humorba hajló mű őszinte dolgozat lelki nyomorúságunkról.