2024. április 26., péntek

Raguleves

A klinikán előjegyzett, számomra lefoglalt időpont előtt tíz perccel érkezem a zsúfolásig megtelt váróterembe. A fogadópultnál három fiatal hölgy tüsténkedik egy számítógép körül. Végre egyikük átveszi a beutalómat. „Magának nevetséges a neve” – állapítja meg kedélyesen. „Miért, van valami kifogása ellene?” – reflexszerűen vág vissza belőlem a kisebbségi önérzet.

Másfél évvel ezelőtt a Covid-osztály egyik éltesebb nővére adta bizalmasan a tudtomra, hogy „ezzel a névvel valami nincs rendben”, és neki „nem tetszik”. Pedig (mondtam akkor) ez csak egy egyszerű, becsületes magyar név, amit magának nem muszáj szeretni, de tiszteletben kell tartani, már csak az ország törvényei miatt is. Meghökkent, ám láttam, hogy ezzel ugyan nem győztem meg: gyanús vagyok, de neki rajtam a szeme. (A túlélésen kívül hátha mást is akarhattam a zárt osztályon.) Eszembe jutott 1975 is. A bevonulásomat követő második napon a századparancsnok egyik első kérdése ez volt: „Milyen név ez? Albán?...” „Nem. Indián.” – gondoltam magamban, de bölcsebbnek tartottam hallgatni. Hiszen, ha akarta, úgyis tudta.

Ez azonban most más helyzet, hitegetem magam, noha a hatalmi viszony ezúttal is már kódolva van: „Nincs semmi kifogásom. Én szeretem a ragulevest ” – mondja félre nem érthető iróniával a hölgy. Aztán: „Üljön le, ha talál valahol helyet. Itt most egy kis zűrzavar van, de pár perc múlva szólítani fogjuk.”

Közel kétórás várakozás után szólítanak be a szakorvosi rendelőbe.

Ennyi idő alatt egész biztosan meg lehet főzni a ragut, vagyis a fehér levest.