2024. március 29., péntek
ABE SINDZÓ (1954–2022)

Folytatásra váró életmű

Pénteken Nara városában egy magányos merénylő saját készítésű lőfegyverével lelőtte Abe Sindzó volt japán miniszterelnököt, aki éppen egy kampányrendezvényen tartott beszédet. A politikus nem sokkal kórházba szállítása után belehalt sérüléseibe. A merénylet sokkolta a japán társadalmat, hiszen a szigetországban nem csak a politikai merényletek, hanem a fegyveres leszámolások is ritkaságnak számítanak. Emellett az ország elvesztette jelenkori történelmének egyik legmeghatározóbb és legtehetségesebb alakját, akinek politikáját a távlati célok határozták meg.

Abe Sindzó 1954. szeptember 21-én született Nagatóban, nem sokkal később azonban családja Tokióba költözött. Abe Sindzó igazi „politikusdinasztiából” származott. Anyai nagyapja, Kisi Noboszuke az 1955-ben létrehozott, nevével ellentétben konzervatív Liberális Demokrata Párt (LDP) alapító tagja, 1957 és 1960 között pedig Japán miniszterelnöke. Apai nagyapja, Abe Kan a parlament alsóházának tagja volt. Abe nagy-nagybátyja, Szató Eiszaku, szintén japán kormányfőként szolgált, 1964 és 1972 között. Édesapja, Abe Sintaró pedig Japán háború utáni korszakának eddigi leghosszabban hivatalban lévő külügyminisztereként írta be magát a történelembe.

Abe Sindzó az egyetemi diplomát 1977-ben szerezte meg a Szeikei Egyetem jogi karán, ahol politikatudományt hallgatott. Az egyetem elvégzése után az Egyesült Államokba költözött, ahol angolul tanult és a Dél-kaliforniai Egyetemre járt. Japánba való visszatérésekor, 1979-ben a Kobe Steelnél, az ország egyik legnagyobb acélipari cégénél kezdett dolgozni. A vállalatot 1982-ben hagyta ott és ekkor indult meg politikai pályafutása. Először csak kisebb kormányzati és párttisztségeket töltött be. Első nagy áttörését 1993-ban érte el. Két évvel édesapja halálát követően ugyanis az LDP őt jelölte az Abék „családi” parlamenti körzetében, a nyugati Jamagucsi prefektúrában. Itt a prefektúra történelmének legtöbb szavazatával jutott be a parlamentbe és székét haláláig meg tudta őrizni. Országosan ismert politikussá az ezredforduló idején vált, az észak-koreai rezsim által elrabolt japánok ügyének felkarolásával. Elősegítette és részt is vett 2002-ben Koizumi Dzsunicsiró akkori japán miniszterelnök és Kim Dzsongil észak-koreai diktátor találkozóján. 2005-ben Abe már a kormány második embere volt, Koizumi lemondása után pedig 2006. szeptember 26-án, 52 évesen megválasztották miniszterelnöknek. Ezzel ő lett Japán legfiatalabb kormányfője. Első kormányfősége azonban rövid ideig tartott. Több minisztere is korrupciós botrányba keveredett, majd megromlott egészségi okokra hivatkozva 2007. szeptember 12-én bejelentette lemondását. Utódai, Fukuda Jaszuo és Aszó Taró, szintén csak egy-egy évig tudott az ország élén maradni, majd 2009-ben az LDP – alapítása óta mindösszesen másodszor – elveszítette a választásokat, és az 1998-ban alapított szociálliberális Japán Demokrata Párt (a mai ellenzéki Alkotmányos Demokrata Párt elődje) alakíthatott kormányt.

Abe Sindzó 2012 decemberében, miután a JDP kormányzati hibák sorozatát követte el, az LDP fölényes győzelme mellett térhetett vissza a kormány élére. Az ország kilátásai azonban jóval borúsabbak voltak, mint 2006-ban. Az ország alig heverte ki a 2011-es fukusimai atomkatasztrófát. A gazdaság ekkorra már két évtizede alig növekedett, a termelékenység messze a nyugat-európai szint alatt mozgott. Közben a világhatalomra törő Kína is egyre fenyegetőbb veszélyként jelent meg Japán tengeri határainál. Abe hivatalba lépésekor meghirdette az Abenomics (Abenomikusu) névvel illetett gazdaságélénkítő programját. Ennek köszönhetően a kormányzása alatt a beruházások felpörögtek, a foglalkoztatottság történelmi magasságokat ért el, és a gazdasági növekedési mutatók túlszárnyalták a nyugat-európaiakat. Emellett olyan, a japán konzervativizmussal ellentétes ügyeket is felkarolt, mint a nők munkavállalásának és a képzett munkaerő bevándorlásának támogatása vagy éppen a hírhedten hosszú munkaidő korlátozása. A külpolitika területén úgy ítélte meg, hogy Japán számára a növekvő amerikai–kínai feszültségek közepette nem járható út az addigi passzív kül- és védelmi politika. Ezért szoros kapcsolatot épített ki az Egyesült Államokkal, a NATO-val és az EU országaival, valamint a csendes-óceáni térség demokratikus államaival. Ezzel Japán külpolitikai szerepe és presztízse is jelentősen megnőtt.

2019. november 19-én Abe lett Japán leghosszabb ideje a miniszterelnöki posztot betöltő miniszterelnöke, amikor is megdöntötte Kacura Taro (1901–1906, 1908–1911 és 1912–1913 között volt Japán miniszterelnöke) 2883 napos rekordját. 2020. szeptember 16-án negyedik ciklusát töltve kiújuló fekélyes vastagbélgyulladása miatt mondott le, de a háttérben továbbra is a pártja egyik legbefolyásosabb tagja maradt. Sőt az utóbbi időben már visszatéréséről is voltak találgatások.

Abe azon kevés japán politikus közé tartozott, aki a hatalomra nem politikájának végcéljaként, hanem egy társadalmi vízió megvalósításának eszközeként tekintett. Ezért is tudott maradandót alkotni. Bár a politikus élete tragikus véget ért, életműve még évekig, talán évtizedekig meghatározza Japán közéletét. Az LDP vasárnapi fölényes győzelme a felsőházi választásokon is Abe politikájának folytatását ígéri. De vajon a párt nagy formátumú vezetője nélkül is képes lesz megvalósítani Abe legfőbb vízióit? Nyilván ez lesz most a japán politika központi kérdése.