2024. április 26., péntek

Tisztelet a tanítónak

Krizbai Hajnalka, verseci nyugalmazott tanítónőt ezüst érdemkereszttel tüntette ki a magyar állam

Áder János magyar köztársasági elnök Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntette ki Krizbai Hajnalka nyugalmazott tanítónőt a vajdasági magyar közösség anyanyelvének és hagyományainak megőrzése érdekében végzett több évtizedes, áldozatos tevékenysége elismeréseként – hallgattam a színpadra szólító méltatást nemrégiben Palicson, ahol a nemzeti ünnepünk alkalmából odaítélt elismeréseket vették át a kitüntetett vajdasági magyarok. Közben pedig felszínre törtek az emlékek...

Krizbai Hajnalka többszörösen kitüntetett pedagógus és művelődésszervező (Molnár Edvárd felvétele)

Krizbai Hajnalka többszörösen kitüntetett pedagógus és művelődésszervező (Molnár Edvárd felvétele)

Hajni nénivel a kilencvenes évek közepén ismerkedtem meg, valamelyik népzenei gyermekvetélkedőn. Talán a Szólj, síp, szólj! lehetett az, ami majd egy évtizedre összekötötte a közösségi tevékenységünket. Akkor már több éve oktattam citerát Ürményházán is, ő pedig Versecen és környékén vezette a művelődési életet. Közben ellátogatott a temerini népzenei táborainkba, jó tanítóként szemlélte az itt végzett munkánkat, majd húgommal együtt felkért bennünket, hogy gazdagítsuk magyar népdalokkal a fejértelepi (Šušara) anyanyelvápoló táborok tartalmát.

Számtalan táborban jártunk már akkoriban, a dél-bánáti azonban mindegyiktől különbözött. Elragadó és hálás gyerekek vettek körül bennünket egy olyan kis faluban, ahol csak egy bádogtetőre felkapaszkodva tudtunk jelet varázsolni a mobiltelefonjainkra. Sohasem felejtem el azt a hangulatot, amikor 120 gyerekkel maradtunk napokra áram és víz nélkül, mert egy eldobott cigarettacsikk miatt elégett pár villanykaró a határban. Négyen vagy öten foglalkoztunk akkoriban a táborlakókkal, akik kacagva fürdöttek a templom mögött abban a vízben, amelyeket flakonokból locsoltunk rájuk. És amelyeket Hajni néni varázsolt a homokpusztával övezett falucskába akkor, amikor ezt még a helyiek is lehetetlennek tartották.

Mi erősítette meg Önben azt, hogy a fiatalkori külföldi tapasztalatok után mégis Dél-Bánátban van küldetése?

– Férjemmel, Jánossal, az Érd patak mentén, a Somlyó hegy lábánál, a legszebb délvidéki városban, a valamikori Érdsomlyón raktunk fészket. Első naptól kezdve hazavágytam. Hazavágytam oda, ahol bölcsőm ringott, ahol szüleim, rokonaim, szomszédaim, barátaim éltek. Mindig is Versec volt az otthonom, ide tartozom.

Hogyan emlékszik vissza az első tanítási napjára itt, Bánátban, és hogyan az utolsóra?

– Első tanítási napom Temesvajkócon (Vlajkovac) volt. Csula Edit tanító nénit helyettesítettem, aki szülési szabadságon volt. Nagy feladat hárult rám. Kicsik voltak a gyermekeim, naponta hagytam őket otthon, és utaztam el a városból a faluba. Osztatlan tagozatra kerültem, így nagyon sokat készültem az órákra. Ám a szülők és gyermekek szeretete mindezt feledtette velem. Élménydús napokat töltöttünk el együtt, és közösen lendítettük fel Temesvajkóc kultúréletét is. Ma is hozzám fordulnak, ha bármilyen segítségre van szükségük. Közben Zubenkó Erzsébet verseci tanítónő nyugdíjba vonult, és senki sem akadt, aki betöltötte volna a helyét. Igazgatónk kérésére elvállaltam a tanítást, így délelőtt Temesvajkócon, délután pedig Versecen foglalkoztam a diákjaimmal. A falusi gyermekek kötelességtudóak voltak, számukra nagybetűvel kezdődött a „Tisztelet” szó: a legmélyebb értelmét is ismerték. A városi diákjaim viszont merészebbek, szókimondóbbak voltak. Mindkettőt szerettem tanítani és nevelni is. Ez az érzés a pályám végéig bennem maradt. Egy teljes évig készültem az utolsó tanítási napomra. Akkor már szerb tagozaton dolgoztam, és minden vágyam az volt, hogy biztonságban tudjam az intézmény keretében működő anyanyelvápolást. Az illetékes minisztérium és a Magyar Nemzeti Tanács segítségével sikerült kiharcolni, hogy egykori diákom, Fodor Tamás magyartanár vegye át tőlem az órákat, és folytassa a munkát. Így örömkönnyekkel a szememben, diákjaim kíséretében léptem ki az iskola kapuján.

Mit érzett akkor, amikor 1992-ben megszűnt a magyar tannyelvű oktatás Versecen?

– A kivándorlás már akkor beindult és a gyermekek kis létszáma megtette a magáét. Fájó szívvel vettük tudomásul, hogy megszüntetik a magyar tagozatokat. A szülők is emellett döntöttek: úgy éreztem, hogy ez az a pont, amelyen megindulunk a lejtőn lefelé. Valamit tenni kellett, hogy lelassítsuk a beolvadást. Felráztuk hát a művelődési életet a már működő Petőfi Sándor Kultúregyesületben, amelynek keretében beindult a munka Fejértelepen. Ugyanitt huszonkét alkalommal szerveztük meg a Dél-Bánáti Anyanyelvápoló Tábort is.

Kevesen tudtak akkora tömegeket mozgatni a szórványmagyarságban, amekkorákat Ön toborzott az anyanyelvápoló táborokba. Hogyan sikerült elérni, majd tartani a száz körüli létszámot?

– Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a táborlakók ne csak a foglalkozások keretében igyekezzenek magyarul beszélni, hanem az egymás közötti párbeszédekben is magyar nyelven szólaljanak meg. Jelmondatunk az volt, hogy ,,Csak anyanyelveden társaloghatsz!”. A nap 24 óráját tanulással töltöttük. Volt citera- és népdaloktatás, néptánc, helytörténeti ismeretek, játékos matematika, és sok minden más. Igyekeztünk a mindennapi élet minél több szegletét felölelni, és arra ösztönözni a gyerekeket, hogy anyanyelvükön meséljenek, számoljanak, énekeljenek és kérjenek kenyeret az ebédhez. A hét végére rendszerint elkészült a Tábor krónikája is: ebből a szülők is belátást nyerhettek mindabba, ami az együtt töltött idő alatt történt a gyerekekkel és velünk. A falu lakossága évről évre örömmel kísért ki bennünket a záróműsorokat követően. Még mindig cseng a fülemben, ahogyan mondták: „Jövőre visszavárunk benneteket!”

Munkája során nagy hangsúlyt fektetett a magyar népi kincs megőrzésére és ápolására is.

– Egyesületünk 1946-ban alakult. Negyven éve annak, hogy átléptem a küszöbét. A kezdetektől a mai napig az élvonalban teljesítek: jelenleg a hatodik elnök titkára vagyok. Népdalkört és anyanyelvápoló órákat vezetek, ha kell, takarítok, ha pedig arra van szükség, akkor szerepelek. Műsoros esteket szervezek, amelyek megvalósításába az 5 éves Laurától a 75 éves Manci néniig mindenkit bekapcsolok. Meggyőződésem, hogy a közösséget példamutatással lehet összetartozásra ösztönözni.

Mindig büszkén mesél a Herczeg Ferenc Emléknapok jelentőségéről, amelynek a mai napig szervezője. Mit jelent ez az ünnep az Ön számára?

– Jelenleg immár XXV. alkalommal szervezzük a Herczeg Ferenc Emléknapokat. Az első nap mindig a gyermekeké: az idén az író meséivel foglalkozunk. Bemutatásra kerül egy bábjáték, egy jelenet és mesemondónk is lesz. Mindezt az ürményházi, a hertelendyfalvi és verseci gyermekek előadásában láthatják majd az érdeklődők. Másnap viszont a budapesti Herczeg Ferenc Társaság tart egy tudományos tanácskozást a vendégek és a tagság részére. Az ilyen és hasonló közösségi találkozók sokat jelentenek a dél-bánáti magyaroknak. Örömünnepek ezek számomra is.

Melyek azok az alappillérek, amelyekre Ön szerint építeni lehet a szórványmagyarság megmaradását?

– A szórványban csak úgy tud megmaradni a magyarság, ha odafigyelünk munkájukra és segítjük azt. Gazdagítjuk a programokat, biztosítunk egy-egy jó előadást, lehetővé tesszük azt, hogy a táncoktatók leutazzanak és jó tanácsokkal látjuk el a közösséget. Jó példa erre a Ringató program: sok hasonló élményt kell átélniük az itt maradottaknak ahhoz, hogy megőrizzék identitásukat.

Öné az Aracs-plakett, Magyar Életfa díjas, és immár a Magyar Ezüst Érdemkeresztet is kezében tartja. Életpályájának mely pillanatára emlékszik vissza legszívesebben?

– Szeptember volt. Én már akkor szerb tagozaton dolgoztam, de az iskolában beindult az anyanyelvápolás. Beléptem a terembe, ahol az utolsó padot is megtöltötték a gyerekek. Itt valami nincs rendben – gondoltam, és közöltem velük, hogy magyar órára az járhat, akinek van magyar hozzátartozója a családban. Sorra jelentkeztek: egyiknek az anyja, másiknak az apja volt magyar. Sor került az egyik kisdiákomra is… Katonásan kivágta, hogy márpedig ő azért szeretne magyarul tanulni, mert a tanító nénije magyar. Ott is maradt a negyedik osztály végéig.

A köszönőbeszédében a nép tanítójának vallotta magát. Mit üzenne a fiatal, pályakezdő kollégáinak?

– A világ legszebb és legnemesebb foglalkozása a miénk. Egészséges, tudásvágyó, kíváncsi gyermekekkel dolgozunk. Ha a munkánkba beillesztjük az anyanyelv, a népdal és a népmese szeretetét, akkor a diákjaink soha nem felejtik el azt, hogy hova tartoznak.

Krizbai Hajnalka Palicson vette át a magyar állam elismerését (Molnár Edvárd felvétele)

Krizbai Hajnalka Palicson vette át a magyar állam elismerését (Molnár Edvárd felvétele)

Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele