2024. április 20., szombat

Türelemüveg

Magyarországon három nappal ezelőtt megválasztották a miniszterelnököt, míg két héttel korábban megalakult az Országgyűlés új összetétele. Az országgyűlési választásokat április 3-án tartották, ugyanaznap, mint Szerbiában a köztársasági elnökválasztást és az előrehozott parlamenti választást, valamint néhány községben és városban a helyhatósági választást. A Köztársasági Választási Bizottságnak azóta egyedül az államfőválasztás hivatalos végeredményét sikerült kihirdetnie, múlt héten, míg a belgrádi választási bizottság ugyanaznap a helyi voksolás végeredményét tette közzé. Mindeközben a parlamenti választás folyamata továbbra sem fejeződött be. Jelenleg ott tartunk, hogy miután a RIK jóváhagyta a Szerbiai Szocialista Párt a Veliki Trnovacon április utolsó napjaiban megismételt szavazás vonatkozásában benyújtott jogorvoslatát, ezen a településen egy szavazóhelyen harmadszor is megszervezik a parlamenti választás voksolását. Azzal, hogy a RIK hétfőn még abban sem volt biztos, hogy csakugyan lesz-e újrázás, mivel egyelőre várják a Közigazgatási Bíróság döntését, ugyanis az albán kisebbségi tömörülés, a Demokratikus Tevékenység Pártja, fellebbezett a RIK múlt heti végzése ellen. Az említett párt elnöke megerősítette, hogy a fellebbezést benyújtotta, viszont a Közigazgatási Bíróság sajtószóvivője szerint az egyelőre nem érkezett meg. A CRTA képviselői szinte kizártnak tartják, hogy a köztársasági képviselőház következő összetétele május vége előtt megalakul, addig viszont a kormányalakítás folyamata sem kezdődhet meg. Mindez akár a választási törvények módosítása eredményezte új, egyesek szerint a választások szabályosságának a szempontjából kívánatos normalitás része is lehetne, ha nem hivatalos értesülések szerint nem lenne evidens az időhúzás kísérlete. Egyes beavatottak becslése szerint a RIK múlt héten olyan panasznak adott helyt – ezzel megteremtve az újrázás alapfeltételét –, amelyhez hasonlókat az április 3-i választásokat követően szinte vita nélkül elutasított.

A végeredmény kihirdetése természetesen csupán formalitás – mint ahogyan, a hatalomgyakorlás módjára való tekintettel, a kormány megalakítása is –, nem valószínű, hogy a Veliki Trnovac-i 6-os szavazóhelyen voksolásra jogosult 1089 polgár érdemben megváltoztathatja a jelenlegi részeredményt. Ezen az újrázáson első látásra egyedül az múlik, hogy A völgy albánjai koalíció elnevezésű listának lesz-e egy képviselője a parlamentben, illetve az, hogy az SZSZP 32, vagy 31 mandátumhoz jut. Másrészről jelenleg ez az ismétlés a záloga a további időhúzásnak, amelynek eszközével oly sokan élnek szívesen, amikor éppen ismét összecsapnak fejük felett a hullámok. Mint a lusta diák, aki legalább még egy orvosi igazolást próbál kikönyörögni, vagy harmadszorra is kinyomja az ébresztőt, hogy további öt percet szunyókálhasson. Mert habár új hatalmi struktúra egyelőre nincsen, probléma annál inkább, annál több és annál összetettebb. És sokasodnak, szinte napról napra: az Oroszországgal szembeni szankciókkal kapcsolatos elvárások, Koszovó ET-tagságának a kérelmezése, infláció, az ajtón kopogtató energia-, pénzügyi és gazdasági válság – egyes közgazdászok szerint mindez akár stagflációvá is dagadhat –, valamint az ezek okán mélyülő belpolitikai ellentétek. Az elemzők globális szinten egyetértenek azzal, hogy a világ, és mindenekelőtt Európa, évtizedek óta nem tapasztalt válságba sodródik. Káoszelmélet a valóságban.

„Amint a szerb kormány új összetétele megalakul” – bármikor, amikor az elmúlt hetekben újabb külföldi vezető emlékeztette a szerb államhatalom képviselőit arra, hogy az EU tagjelölt országaként Szerbiának csatlakoznia kellene az Oroszországgal szembeni szankciókhoz, ezzel a megfogalmazással éltek. A mögöttünk álló időszakban uniós vezetők, németországi, franciaországi, olaszországi és amerikai államvezetők, illetve diplomaták próbálják szinte egytől egyig tudatosítani a szerb politikummal, hogy az ukrajnai válság egyre messzebb tolja egymástól az EU-s és az orosz széket, azaz, ha Szerbia csakugyan az integráció elkötelezettje, és szeretné, ha a folyamat dinamikus lenne, akkor csatlakoznia kell az uniós kül- és biztonságpolitikához. Németország eddig soha egyetlen országra nem gyakorolt akkora nyomást, mint most Szerbiára – hangzott el a napokban az értékelés. Éppen Németország az az ország, amelyik kormányának nyugat-balkáni különmegbízottja közölte: országa azon az állásponton van, hogy Koszovónak az Európa Tanácsban a helye.

Gondoljon a szerbiai politikum és az ország lakossága bármit is az egyre erősödő nyomásgyakorlásról, illetve zsarolásról, vagy a nemzetközi közösség a nem klubtag országok szuverenitásával kapcsolatos kettős mércéiről, esetleg az úgynevezett uniós értékek gyakorlati megvalósulásáról – egyesek szerint ennek tekintetében nem indokolt a kritikus hozzáállás, hiszen háború idején módosul az alapelvekhez és a szabályokhoz való viszonyulás –, a jelenlegi körülmények és az elvárás-rendszer rendkívül egyértelműnek tűnnek. A döntés Szerbiáé.

Nemcsak a nemzetközi közösség sürgeti a sallangmentes állásfoglalást, illetve a „ha”, a „talán”, az „ameddig csak lehet”, az „egyelőre nem” szavak és szókapcsolatok mellőzését, hanem a szerbiai politikum is. Az úgynevezett demokratikus ellenzék kiállna Vučić mellett, amennyiben a szankciók elrendelése mellett határozná el magát, mert álláspontjuk szerint az EU támogatásának a megszűnése, vagy redukálódása, valamint a külföldi beruházók lehetséges távozása, esetleg befektetéseinek csökkentése, csődbe taszítaná Szerbiát. A nemzeti ellenzék határozottan elutasítja a szankciókat, nemcsak az Oroszország iránti érzelmek, hanem az elvszerűség és a szuverén államok önálló döntéshozatali jogának az okán. A Szerb Haladó Párton belül szintén kialakult a frakció, amelyik nyíltan a szankciók elrendelését sürgeti, azzal, hogy a legnagyobb pártnak az esetében soha nem tudni, hogy az említett megnyilvánulások a javarészt oroszbarát közvélemény befolyásolását szolgálják – felkészítvén a lakosságot az esetleges, egyesek szerint biztosan bekövetkező fordulatra –, vagy a hatalmi párt valóban szakított az egyszólamúsággal és a pártfegyelemmel. Mindeközben olyanok is vannak, akik szerint az a legfontosabb, hogy az államvezetés határozzon, majd őszintén tájékoztassa a polgárokat a várható következményekről, amelyek mindenféleképpen súlyosak lesznek, döntsön akárhogyan is a vezetés.

Ezzel egyidejűleg az Európai Unió szintén kihívások előtt áll, nemcsak például az egyesek észrevétele szerint zsugorodó autonómiájának az okán, hanem Szerbia és a térség vonatkozásában is. Vezetőinek legkésőbb az ukrajnai válság kezdetét követően érdemes lett volna elgondolkodniuk azon, hogy talán mégsem tévedtek azok, akik szerint biztonságpolitikai szempontból az EU legnagyobb tévedéseinek egyike éppen az, hogy a nyugat-balkáni országok még nem csatlakozhattak a közösséghez, vagy nem tartanak előrébb az integrációban. Másrészről, ha a szerb államvezetés belátható időn belül esetleg mégis csatlakozik a szankciókhoz, ennek fejében pedig dinamikusabban haladhat az integráció útján, felmerül annak a lehetősége, hogy a jogállamiság szempontjából Brüsszel alacsonyabbra teszi a lécet, ez pedig elsősorban az ország lakosságának a szempontjából lenne előnytelen kompromisszum. Ámbár az is egyre vitathatatlanabbnak tűnik, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az EU indokoltan dobhat követ bárkire a jogállamiság, vagy a joguralom, illetve a hasonló értékek és elvek derogálásának a címén.