2022. május 26., csütörtök
SZÓFIGYELŐ

Beszélőfilm

A XX. század húszas éveinek második felében a mozifilm történetének jelentős mozzanatát jelentette a talkiek megjelenése. A talkie olyan filmfelvétel, amely szinkronizált hangsávval van ellátva.  Ez a becéző megnevezés az angol talking picture nyomán jött létre. Magyarországon talkie vagy beszélőfilm néven emlegették. A magyarban nem sikerült olyan becéző alakot kreálni, mint az angol movie nyomán alkotott mozi esetében a mozgóképszínház szónak mozgó előtagjából.

A talkiek alapvetően átalakították a filmnyelvet. Fölöslegessé váltak a némafilmben megszokott metakommunikációs jelzések, nem kellettek már képközi feliratok. A montázsszerkezettel együtt a filmnyelv is egyszerűsödött. Nem volt szükség a sok magyarázó jellegű beállításra, azonban nem is lett volna könnyű az új technológiával előállítani őket. A korai mikrofonok gyatra hangminősége miatt nagyméretű hangszigetelt dobozokba kellett tenni a kamerákat, hogy a felvevőgép zaja ne nyomja el a szereplők hangját. Kezdetben nem tudtak több hangsávot keverni, így a beszédet, a zajokat és a zenét is egyszerre kellett felvenni.  

Európában a filmesek és a kritikusok gyanakvással tekintettek az új fejleményre, attól tartottak, hogy a párbeszédre való összpontosítás felforgatja a hangtalan mozinak egyedülálló esztétikai erényeit.  Indiában viszont éppen a hang volt az a tényező, amely az ország filmiparának gyors terjeszkedéséhez vezetett. Miután Amerikában sorra talkiera kerültek a nagysikerű színdarabok, az a kérdés merült fel, hogy a beszélőfilm kiszorítja-e a színházat. 1930-ban arról számol be a Színházi Élet lap, hogy fél év alatt két Molnár-színdarabból is készült talkie.

A beszélőfilm megnevezés idővel pontatlanná kezdett válni, amikor technikailag megoldották az emberi beszédnek, a zörejeknek és a zenének külön hangsávban való rögzítését, egy hangsávba való keverését és szinkronizálását. A harmincas években aztán fokozatosan teret hódított a teljesebb hangosfilm megnevezés, ez nemcsak a beszédre, hanem a zörejekre és a zenére is utal.

A képeknek és a hangoknak egyetlen celluloid szalagra való egyidejű rögzítése előtt, vagyis a némafilmeknek a korszakában is próbálkoztak hangosítással, erre a célra leginkább a fonográf hangját használták fel különböző módokon. A St. Louis-i világkiállítás látogatóit a biofon kápráztatta el. Ez még nem volt hangosfilmnek nevezhető, hiszen nem a film volt hangosított. Az eljárást inkább hangzófilmnek lehet nevezni. A lemezjátszó tölcsére volt a hangszóró, a hangját azonban el-elnyomta a mozigép kattogása.