2024. április 26., péntek

Elrontott majális

Múltkorjában, amikor az oroszok az egykor lerobbant, de inkább fölrobbant csernobili atomerőmű környékét lőtték, szépnek nem nevezhető emléket idézett a különben sosem szép háború így, május 1-je közeledtével. Gyanítom, hogy többségünk le is élte volna rövidebb-hosszabb életét anélkül, hogy hallott volna erről az ukrán, akkor még szovjet városról, ha nincs 1986-ban, április vége táján az atomerőmű-szerencsétlenség.

A munka ünnepét akkoriban sem soroltuk méltóságában kihívást jelentő vagy szellemiekben fölmagasító ünnepek közé, hanem ilyenkor csak a természet nyújtotta szabadsággal élt az ember, meg a társaságban elfogyasztott nem kevés étellel-itallal. Azon a csütörtöki napon tehát a gyerekek vígan töltötték az időt a kisréti víkendház füves udvarán, a felnőttek pedig hasonló jókedvvel készítették az ételeket. Időszakosan belerontott a majálisba a vihar valamicske esővel, a hangulatot mégis egy rádióhír lombozta le, amely arról szólt, hogy robbanás történt a csernobili atomerőműben. Ki ne félne a radioaktív sugárzástól, különösképp amiatt, hogy az eső ránk moshatta a szennyezést. Mert bizony az is kiderült, hogy még április 26-án történt a robbanás, csak hát a szovjetek úgy gondolták, nem szólt az akkorát, hogy az egész Európa beleremegjen. Pedig a svédek csakhamar észrevették, hogy valahol baj történt – a légáramlat nem őket szolgálta –, így vallomásra kényszerült a szovjet vezetés is. Talán úgy mérték föl, hogy a hidegháborús küzdelemben meg tudják úszni komoly presztízsvesztés nélkül az ember okozta balesetet, ha az időjárás nekik dolgozik. Állítólag a párt- és államvezetés sem volt tisztában a katasztrófa méretével, a bürokrácia igyekezett a vezetők elől is eltitkolni.

Mihail Gorbacsov, az akkor hatalmon levő reformer pártfőtitkár később egy hatalmas ország vesztét látta a történésekben: „Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.”

A munka és a munkások ünnepét a szocialista táborban mégsem ronthatta el holmi nukleáris robbanás: Budapesten megtartották a nagyszabású ünnepi fölvonulást, bár május 1-jén a magyar pártvezetésnek legalább hozzávetőlegesen tudnia kellett a veszély nagyságáról és az ezzel járó kockázatról. Hazárdjátékot űztek, és kétségkívül nyertek, miként mi is ezen a vidéken, mert miközben a sugárzó felhők távolabbi országok fölé úsztak, vagy éppen a nem nagyon távoli Ausztriába, a közelebbieket jórészt elkerülték.

A skandináv országok leállították Kelet-Európából az élelmiszer-bevitelt, mérték a repülőgépek, a ruházat és mindenféle áru sugárzását, mint mi a közelmúltban a vírusfertőzöttséget, itthon meg csak a piaci árusok panaszkodtak, mert a nyakukon maradtak a zöldségfélék, bár az illetékesek a figyelmeztetés mellett azt is mondták, hogy ha esetleg került rájuk kevés radioaktív anyag, könnyen lemosható, tehát veszélytelen a fogyasztásuk.

Hogy igaza van-e a néhány évvel később Nobel-békedíjjal kitüntetett Gorbacsovnak a katasztrófa országbomlasztó szerepéről, nem tudom. Abban viszont senki sem kételkedhet, hogy a szocialista tömb „kézben tartott” országai ezzel együtt elnyerték szabadságukat, miközben a nagy Szovjetunió nem minden részének hozott békét a föloszlás. Jelenleg éppen azon a földön tombol a békétlenség, ahonnan Csernobil enyhe lehelete egykor a vidékünket is megérintette, most meg azt vélelmezik némely hozzáértők, hogy esetleg atomfegyvert is bevethetnek a háborúban, sőt, akár világháborúvá terebélyesedhet.

Akkor megbocsátható emberi hiba, most embertelenség?