2024. április 26., péntek

„Az újságnak is van lelke”

Lapunkban kezdte fotóskarrierjét Szabó Attila, a VMÚE idei életműdíjasa

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idén Szabó Attilát, a Hét Nap nyugalmazott fotóriporterét tüntette ki életműdíjjal. Szabó Attila Szabadkán született 1955-ben, mintegy öt évtizede foglalkozik fotózással, negyven évig a Hét Nap fotósa volt, egészen a nyugdíjig. Képei lapokban, folyóiratokban, könyvekben, prospektusokban, katalógusokban, naptárakban is megjelentek, szerepel a Délvidéki magyar képzőművészeti lexikonban is.

– Kopeczky László Kópé a lencse mesterének nevezett, amikor a Hét Nap egyik jubileuma alkalmából mindannyiunkról írt kis verseket írt – vallja a díjazott

Mikor kezdtél el érdeklődni a fotózás iránt? Mi ragadott meg benne?

– Elektrotechnikát tanultam, villamosságira mentem, és ez a hasznomra is vált. Az iskolában fotóklub is működött, így kezdődött el a fotós tevékenységem, 1973-ban pedig megjelent a Magyar Szóban az első képem, méghozzá a tavankúti Nyugtalan rónaság emlékműről. Gyalogtúrán vettem részt, közben pedig fotóztam. 1974-ben már tudósítói igazolványom volt, meg is őriztem, mert sokat jelent a számomra. Ha ugyanis nem kezdek el fotózni a Magyar Szónak, ki tudja, mi lett volna az egészből. Ezen a pályán tulajdonképpen Valihora István, a Magyar Szó akkori szabadkai szerkesztője indított el. Ha ő ezt nem teszi meg, talán el se jutok a Hét Napba. Sokat biztatott, elhívott dolgozni nyáron, a szabadságok ideje alatt, ez pedig nagy lendületet és kedvet adott nekem. Közben leszolgáltam a katonaságot, ahol szintén fotósnak soroztak be, és élvezetes volt a számomra. Zomborban tartottak kiképzést, majd pedig Szlovéniába kerültem. A fotólaboratórium gondnoka lettem, ott is aludtam, nem a többiekkel. Kreatív volt a munkám, feltöltött, repültünk más helyekre is. Miután visszajöttem a katonaságból, állandó munkahelyem lett a Hét Napban. Brenner János volt az első főszerkesztőm. Neki is sokat köszönhetek. A lap első és lényegében utolsó fotóriportere lettem, mert most már átformálódott a fotózás. Sok mindenben változott. Eleinte fekete-fehérben dolgoztunk, azután jöttek a színes képek, majd pedig a digitalizáció. Most már az se ritka, ha drónokkal készülnek felvételek. Kezdetben mi hívtuk elő a képeket sötétkamrákban. Aki szeretett fotózni, ezt is megtanulta. Izgalmas látni azt, ahogyan a folyadékban egyszer csak kirajzolódnak a figurák, a formák.

Tóth Lívia, a Hét Nap főszerkesztője gratulál a díjazottnak (Gergely Árpád felvétele)

Tóth Lívia, a Hét Nap főszerkesztője gratulál a díjazottnak (Gergely Árpád felvétele)

Biztosan nagy dolog volt, amikor megvehetted az első fényképezőgéped...

– Ezt úgy sikerült elérnem, hogy még középiskolás koromban szereltem a plafonvilágítást a Szent György-templomban, majd pedig egy másik templomban is. A honoráriumból vettem meg.

Mennyiben volt másmilyen régi fényképezőgépekkel fotózni?

– Nagyon jól meg kellett gondolni, mit fotózunk, mert nem fotózhattunk a végtelenségig. Nem lehetett pazarolni, a filmtekercsek 36 képet tartalmaztak, azt be kellett osztani. Most már egy eseményről akár ezer kép is készülhet, lehetővé teszi a digitalizáció. Azt is, hogy rögtön ellenőrizzük, éles-e a felvétel, ha pedig nem jó, azonnal törölhetjük. Régen addig izgultunk, míg a képet elő nem hívtuk. Akkor derült ki, hogy jó-e. A szerkesztőség korábban a Városházán volt, ott egy kis helyiség lett kialakítva laboratóriumnak. Jól fel volt szerelve, de utána elköltöztünk onnan, és már nem is mutatkozott igény laboratóriumra, mert elkezdett minden digitalizálódni.

Mi áll hozzád közelebb, a fekete-fehér vagy a színes fotók?

– Mindkettőt szeretem. A színesben a színekkel való játszást, a fekete-fehérben viszont az árnyékolás szerepe a hangsúlyosabb, ha az jó, olyanok lesznek a képek, mintha háromdimenziósak lennének. A villamossági, mivel megvilágítástechnikából diplomáztam, hozzáadott a fotózáshoz, jobban értettem a fények viszonyát. Nagy hobbim volt a művészi aktfotózás is, kikapcsolt a mindennapi rohanó világból.

Most így visszanézve hogyan látod, mit adott neked a munkád?

– Nagyon sok örömet és boldogságot. Állandó kihívás elé állított, és izgalmas volt a helyszínen kialakult problémákat megoldani. Mindig valami új történt, sose unatkoztunk, rengeteg rendezvényre mehettem, sok barátra tehettem szert. Ez a munkakör lehetővé tette azt is, hogy olyanokkal találkozzak, akikkel másképp nem lehetett volna, például Puskással és Grosiccsal. Csak azt sajnálom, hogy nem fotózkodtam velük. Ez egy kis hátránya annak, hogy mindig az objektív túloldalán álltam. Saját magamnak nem örökíthettem meg a találkozásokat. Az volt a célom, hogy jó fotót csináljak, nem pedig az, hogy én mindenáron rajta legyek. Az emlékek viszont megmaradtak. Fényképeztem a staféta átadását Tito elnöknek, ami akkoriban sokat jelentett. Nagyon jó élményeim vannak a riportútjainkról, beutaztuk Jugoszláviát, Dudás Károly főszerkesztővel Székelyföldet is bebarangoltuk, jó volt vele utazgatni, végigjárni a településeinket. Úgy érzem, nagyon sok helyre sikerült eljutnom a munkám által, ami szebbé tette az életemet. Sokat utaztam Vajdaságban, nagyon jó volt ellátogatni a szórványba, mindig is jó érzéssel töltött el, hogy oda is elvihettük a magyar szót. Kísértük a Gyöngyösbokréta és a Durindó műsorait, oda külön nagy örömmel mentem. Kedvesek számomra azok a helyek, ahol őrzik a múltunkat, mert múltja nélkül nem létezik egy nemzet. Fotóztam a pápát, Antal Józsefet és Hofit is. Kovács Elviráról még elemistaként készítettem képet, Rúzsa Magdiról a gólyabulin, azután pedig akkor is, amikor ismertek lettek. Jó érzés belegondolni, hogy „a fényképezőgépem előtt nőttek fel”. Készültek fotók a kilencvenes évek zavargásairól, a bombázás utáni állapotokról is. Fotóztam szülést, műtéteket, nagy árvizet, láttam riadt, kétségbeesett arcokat, embereket, akik féltették az otthonukat. Az ilyen esetek mindig elgondolkodtatnak, átértékeljük az életünket. Megérint bennünket is, hiszen emberek vagyunk. Ez a munkahely kapukat nyitott meg. Itthon és külföldön is. Kairóban újságírói igazolvánnyal beengedtek a múmiák termébe. A korfui múzeumban azt mondták, magától értetődik, hogy az újságírók szabadon bemehetnek, nekik öröm, ha reklámozzuk őket. Magyarországon is bemehettem kiállításokra, csodás várakba. Úgy látom, hogy mindez mostanában nagyobb procedúrával jár, márpedig az újságírók, fotósok fejlődése szempontjából is fontos, nagyobb tudásra lehet szert tenni.

Kedvenc képed van?

– Sok kedvenc képem van, mert emlékek kötnek hozzájuk. Némelyeket már el is felejtettem, akkor jutnak eszembe, amikor ránézek egy képre. Amivel viszont számolni kell, hogy ez a munka legtöbbet a családtól vesz el, mert az események általában hétvégén vannak, vagy amikor mások kikapcsolódnak. Csak úgy lehet végezni, ha feláldozzuk magunkat a hivatásunknak.

Ennyi év alatt, gondolom, bakik is megtörténtek...

– Sajnos igen, előfordult, hogy baj volt a filmmel, és hiába fotóztam. Az is megtörtént, hogy elfelejtettem magammal vinni a fényképezőgépem. Bohócjátékokat készítettünk a kamanci gyerekotthonnak. Annyira lefoglalt a sok bohóc dobozokba való pakolása, hogy útközben ugrott be: a fotóstáska az asztalon maradt. Ilyenkor nagyon jó az, ha az embernek vannak segítőkész barátai. Útközben felhívtam Ótos Andrást a Magyar Szóban, ő gondoskodott a számomra egy fényképezőgépről és egy filmről, így minden megoldódott, nem kellett visszafordulnunk érte. Amit így visszagondolva nagyon sajnálok, hogy sok fotóm eltűnt. Amikor egy időben négy Hét Nap is lett, a költözés hevében a fotóarchívumunk nagy része elveszett

Milyennek érezted a fotósok közti kapcsolatot? Elvégre gyakran fordultatok meg ugyanazokon a helyeken...

– Szakmai tanácsokat adtunk egymásnak, tudtunk örülni egymás sikerének, mert végeredményben mindannyiunknak az volt a legfontosabb, hogy minél jobban megörökítsük a jelent a jövőnek. Nagyon jó az, amikor az emberek tudnak osztozni azonos nézeten. Ha valaki megszereti a fotózást és lát benne jövőt, annak mindig örülök, mert ez egy csodálatos dolog. Sok élményben lehet része, amelyeket elsőre el se tud képzelni.

Hogyan tekintesz a digitalizációra és arra, hogy most szinte bárki fotózhat?

– Fényképezőgéppel tudunk igazán jó képet csinálni, de a pillanat varázsát a mobiltelefonokkal is meg lehet örökíteni. Régen sokkal nagyobb értéke volt a fotónak, pont azért, mert kevesebb készülhetett belőle. Tükröznie kellett az esemény fontosságát, és számolni azzal, hogy az utókor számára, akár történelmi jelentőségű lesz. A digitalizációval a fotók leértékelődtek. Szerintem a régi képeknek van egyfajta melegségük. A fotós saját magát is beleteszi a fotóiba, mert beleadja a szívét-lelkét. Ha valaki nem látja meg benne a fotóst is, az egy rossz fotó. Én még nyomtatottlap-párti vagyok. Sokan online olvassák, de nekem hiányzik a szaga, az, hogy kézbe vegyem, és azt mondjam, milyen szép ez az újság. Sokak szerint ki fog halni a nyomtatott sajtó, mert senkinek nincs ideje olvasni, márpedig úgy gondolom, hogy épp ebben a rohanó világban kellene időt szakítani magunkra, a szertartásainkra, legyen szó az étkezésről vagy újságolvasásról. Úgy gondolom, hogy az újságnak is van lelke, a számítógép monitorja ezt nem adja vissza.

Négyven év fotóriporteri munkájának elimerése a VMÚE Életműdíja (Gergely Árpád felvétele)

Négyven év fotóriporteri munkájának elimerése a VMÚE Életműdíja (Gergely Árpád felvétele)

Mi az, amit még lefotóznál?

– Amit az élet ad. Úgy gondolom, ha valamit kiérdemlek, azt még megadja az élet, odateszi elébem a lehetőséget, és én szeretnék élni vele. Attól, hogy nyugdíjban vagyok, észreveszek dolgokat, még akkor is, ha kevesebbet fotózok. Sajnálnám és sajnálom is, ha valamiről épp lemaradok. Mindig is fotósszemmel jártam a világban. Ha mindent újrakezdhetnék, akkor is fotózással foglalkoznék, mert ez egy csodaszép hivatás. Köszönöm a sorsnak, hogy a hobbim a hivatásommá vált.

Ha beülhetnél egy időgépbe, hova repülnél el fotózni?

– Romantikus lélek vagyok. Visszamennék a kastélyok korába, csónakkal evezni egy tavon, élvezni a napsütést, lovagolni az erdőben. Oda mennék, ahol van romantika és tisztelet. A mai rohanó világban elidegenedünk egymástól. Csak száguldunk az autókkal és fenyegetjük egymást. Emberi kapcsolatok nélkül minden üressé válik. Ha az emberek tisztelnék és szeretnék egymást, nem lennének háborúk.

Szabó Attila: Köszönöm a sorsnak, hogy a hobbim a hivatásommá vált (Gergely Árpád felvétele)

Szabó Attila: Köszönöm a sorsnak, hogy a hobbim a hivatásommá vált (Gergely Árpád felvétele)