2024. március 28., csütörtök

Sutba vágott logika

Putyin háborúi hatalomra kerülésétől napjainkig

Több mint egy hónapja zajlik már az orosz–ukrán háború. Az elemzők azóta is próbálják megmagyarázni, mi késztette Vlagyimir Putyint, hogy egész Ukrajnát átfogó hadműveletekbe kezdjen. Születtek már olyan elméletek, amelyek szerint Putyin súlyosan alábecsülte az ukránok harckészségét, de olyan találgatások is szárnyra keltek, miszerint az orosz elnök súlyos betegsége miatt szánta el magát egy utolsó, nagy tett végrehajtására. Ezeket az elméleteket közvetlen bizonyíték nem támasztja alá, mégsem csodálkozhatunk ezeken a találgatásokon. Amióta Oroszország élén áll, Putyin nem először küldi háborúba az orosz katonákat, de a korábbi fegyveres konfliktusok lényegesen különböztek a jelenlegitől. Ha megvizsgáljuk Putyin eddigi háborúit, a különbségek igencsak szembe ötlők.

Vlagyimir Putyin 1999 augusztusában miniszterelnökként került hatalomra. Az orosz titkosszolgálat, az FSZB addigi vezetőjét maga Borisz Jelcin orosz elnök azzal a nem titkolt szándékkal nevezte ki, hogy 2000-től ő legyen az utódja az elnöki székben. Putyin népszerűsége viszont az augusztusi felmérések szerint mindösszesen 2 százalékon állt és szeptemberben is csak 4 százalékra kúszott fel. Az új miniszterelnök azonban alig foglalta el hivatalát, máris egy komoly katonai konfliktusban kellett helytállnia. Ez volt a második csecsen háború, amely azon a Csecsenföld zajlott le, amely 1996-tól, vagyis az első csecsen háború végétől gyakorlatilag önálló államként működött. Történt ugyanis, hogy 1999. szeptember 4-e és 16-a között több oroszországi városban, köztük Moszkvában négy lakóházat robbantottak fel. A merényleteknek összesen több mint 300 áldozata volt. A tettesek sosem kerültek elő, de a hatóságok a csecseneket tették felelőssé a robbantásokért. Az akkori legismertebb csecsen parancsnok, Hattab felháborodottan utasította vissza a vádat. Több jel is arra utalt, hogy az FSZB állhatott a merényletek mögött, ezzel teremtve ürügyet a háborúra, de erre egyértelmű bizonyíték nincs. Bárhogy is történt, a robbantások után szeptember végén elindult az orosz csapatok átfogó szárazföldi offenzívája Csecsenföld ellen, amelyet a jelenlegi háborúhoz hasonlóan következetesen nem háborúnak, hanem terroristaellenes hadműveletnek neveztek. A támadók tanulva az első csecsen háború hibáiból, kerülték a városi harcokat, helyette a légierő és a tüzérség a településeket napokig bombázta, mielőtt a szárazföldi egységek bevonultak volna. Ez a harcmodor rengeteg szenvedést zúdított a civil lakosságra, de gyors katonai eredményeket biztosított. Nem mellesleg Putyin népszerűsége is meredeken ívelt felfelé, támogatottsága októberben 21 százalékra, novemberben 45 százalékra nőtt. 2000. február 6-án elesett Groznij, március 26-án pedig Putyin 53 százalékkal megnyerte az elnökválasztást. A háború az év tavaszán be is fejeződött, de Csecsenföldön az „antiterrorista műveletek” egészen 2009-ig elhúzódtak.

A csecsen háború még a hidegháború utáni Oroszország határain belül zajlott, Putyin első Oroszországon kívüli katonai konfliktusa viszont az orosz–grúz háború volt. 2008. augusztus 7-én a grúz hadsereg, kihasználva, hogy a világ a pekingi olimpia megnyitójára figyel, támadást intézett az országában lévő szakadár terület, Dél-Oszétia ellen – ahol Abháziával, a másik szakadár grúz területtel együtt, az ENSZ egyetértésével, orosz békefenntartók állomásoztak – azzal a céllal, hogy visszafoglalja azt. Mivel a terület lakóinak többsége rendelkezett orosz útlevéllel, Putyin az orosz állampolgárok védelmére hivatkozva, Dél-Oszétia oldalán beavatkozott a konfliktusba, valamint csapatokat küldött Abháziába. Az orosz hadsereg túlereje a harctereken gyorsan megmutatkozott a grúz hadsereggel szemben. Az oroszok először kiszorították a grúzokat Dél-Oszétiából, majd ellentámadásba kezdtek. Augusztus 15-én az oroszok már 55 kilométerre voltak a grúz fővárostól, Tbiliszitől. Ugyanaznap Miheil Szaakasvili akkori grúz elnök aláírta a béketervezetet. Augusztus 26-án Oroszország elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét.

Az orosz-grúz háborúnál sokkal nagyobb területi nyereséget hozott Oroszország számára a kelet-ukrajnai háború. 2014 februárjában az ukrán forradalom elsöpörte Viktor Janukovics oroszbarát elnököt. Ezzel együtt Oroszország támogatásával Ukrajna oroszlakta részein tüntetések kezdődtek, amelyek gyorsan fegyveres összetűzésekbe csaptak át. Közben a Krím-félszigetre orosz csapatok szivárogtak be, és stratégiailag fontos pontokat, repülőtereket, kikötőket foglaltak el. Itt három héttel Janukovics bukása után népszavazást tartottak az Ukrajnától való elszakadásról. Március 18-án a gázlelőhelyekben gazdag Krím-félsziget, a sajátos státusszal rendelkező jelentős kikötővárossal, Szevasztopollal együtt, gyakorlatilag Oroszország részévé vált. Ekkor Putyin népszerűsége addig soha nem látott magasságokba, 75 százalékra kúszott fel. Míg a Krím viszonylag gyorsan orosz kézre került, addig Kelet-Ukrajnában eszkalálódott a helyzet, ahol két szeparatista államalakulat – az úgynevezett Donyecki és Luganszki Népköztársaság – jött létre. Ezen területek oroszbarát lázadói elhúzódó és váltakozó intenzitású háborúba kezdtek az ukrán hadsereggel Dombaszban, amely mind a mai napig, immár az orosz–ukrán háború részeként zajlik.

Putyin eddig nem csak az egykori Szovjetunió területein viselt hadat. Az orosz törvényhozás 2015. szeptember 30-án hagyta jóvá, hogy Putyin elnök az orosz fegyveres erőket az oroszbarát Aszad elnök kérésére bevethesse Szíriában. A főleg légicsapásokból álló beavatkozás hivatalosan az Iszlám Állam elnevezésű terrorszervezet ellen irányult, de az oroszok ugyanúgy támadták az öbölországok és a nyugati szövetségesek által támogatott Aszad-ellenes ellenzéki erőket is. Sőt az intervenció valójában megmentette az Aszad-rezsimet az összeomlástól és a szír elnök számára jelentős fordulatot hozott a polgárháborúban. A sok éves harcban kimerült szír kormányerők például 2016-ban az után tudták körbe zárni és elfoglalni a 2012 óta ostromolt Aleppót, miután az oroszok kegyetlen légicsapásokkal megtörték az ottani ellenzéki erők ellenállását. Hozzátehetjük, hogy az akkor Európa felé megindult nagy szíriai menekültáradat nem kis mértékben köszönhető a civil lakosságot sem kímélő orosz bombázásoknak. Putyin végül az orosz légierő 10 ezer bevetése után 2016 márciusában legalább olyan váratlanul jelentette be az orosz erők kivonását Szíriából, mint korábban magát az intervenciót. Egyes elemzők szerint e hirtelen fordulatnak anyagi megfontolások álltak a hátterében, vagyis az intervenció folytatása egyszerűen túl sokba került volna Oroszország számára. Egyébként az idei év elején, nem sokkal az orosz–ukrán háború előtt, az orosz hadsereg a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (egyes posztszovjet államokat tömörítő katonai szövetség) részeként Szíriához hasonlóan Kazahsztánban is beavatkozott az ottani oroszbarát rezsim megmentése érdekében. Itt azonban néhány napos gyors szárazföldi akcióról volt szó csupán.

Összefoglalva elmondható, hogy háborúiban mindezidáig Putyin az „észszerű és elegendő” katonai jelenlét politikáját követte, vagyis az orosz befolyás megőrzése érdekében csak a feltétlenül szükséges erőt vetette be, és amikor ezzel elérte a lehető legnagyobb katonai eredményt, le is állította az adott hadműveletet. Nem mellesleg ezen konfliktusok megkezdéséhez megvoltak a kellően megalapozott ürügyek. Mint láthattuk, az orosz–grúz háborúban például nem is az oroszok, hanem a grúzok támadtak először. Így Oroszország viszonylag kevés veszteséggel tudta területeit gyarapítani és befolyását növelni. Ez pedig Putyinnak nagy népszerűséget eredményezett. Közben Oroszország szomszédai és a nyugatiak kis túlzással az orosz hadsereget ismét olyan rettegett erőként kezdték emlegetni, mint a hajdani Vörös Hadsereget. Putyin mintha valamilyen okból kifolyólag pont ezt a két évtizede követett háborús logikát dobta volna ki az ablakon az ukrajnai invázióval. Sőt az orosz hadsereg oly gondosan felépített hírneve is elillanni látszik az ukrán hadszíntereken. Az orosz elnök céljai azonban egyelőre ismeretlenek számunkra, így az eddigi háborús logika felrúgásának miértjére is talán csak akkor kapunk választ, ha a fegyverek elhallgatnak Ukrajnában.