„A macska bajusza mindig olyan széles, pontosabban a bajusz szőrszálai olyan hosszúak, mint az egész teste. És ahol befér a feje, ott befér az egész teste. Emiatt nem találkozott még senki beszorult macskával. Neki a bajusza a GPS-e, büszkén járkál a világban, hiszen soha nem fog beszorulni, vagyis tévedni, hibázni, szégyenben maradni. Mivel soha, egyetlen macskának sem volt ilyen tapasztalata, ezért a macskák nem is tudnak arról, hogy ilyesmi létezik. A macskáknak a bajuszuk elég ahhoz, hogy otthon legyenek a világban.”
A kétezres évek elejéről.
„Emlékszem arra az időre, amikor ezt a szöveget írtam. A kilátástalanságra, a hidegre a lakásokban, a munkahelyünkön és az ovikban, arra, hogy áram és gáz nem mindig volt, de enni mindig volt mit, tyúkok kapirgáltak az udvaron. A Magyarországra emigráltak mindennapjait is vajdasági disznók és csirkék húsa tette jóllakottá. Konyháikban szilvalekvár és barack-, eper- meg birspálinka, kétliteres savanyú paprikás üvegekben fürdöttek a szemesbors szemek, kukucskáltak a turšija nevű savanyúságból a különféle hozzávalók. Akárcsak itthon. A bombázásig még el kellett telnie néhány évnek.”
A kilencvenes évek közepéről.
„Az én GPS-em divatjamúlt meggyőződés arról, ennyi elegendő az irodalomhoz. Ettől remélem, hogy csak-csak nem fogok beszorulni. Hanem ügyes leszek, akár egy vidéki macska.”
A kétezer-huszonegyes évben.
Mindig ugyanarról gondolkodunk. Ügyesek leszünk? Vagy beszorulunk? Felnőtt életünk ebben telt el. Életeink, akár a macskák élete. Nem tudjuk, meddig tartanak ki.
