2024. április 26., péntek

Fűtéstörténelem

Látni vélem öreganyót, amint esti félhomályban a vályogból rakott, nálunk sporhetnak mondott sparhelt előtt bóbiskolva csutkával tüzelget. Megtermett a tűzrevaló, miként a szomszédos szobában lévő kemence számára is: a kukoricaszárról leették a tehenek, ami nekik tetszett, a szárízéket pedig befűtötte a gazda. Olykor a kukoricacsuma is ezt a célt szolgálta. És szolgált ám sok egyéb jóval is a kemence: megsült benne a kenyér és a kalács, ugyanúgy a hurka-kolbász; a szárma és a sólet pedig megfőtt.

Az energiahiány faluhelyen ismeretlen fogalom volt akkoriban. Mostanság a szántóföldön marad a csutka, az összezúzott kukoricaszárat helyenként bebálázzák a jószágnak.

Jó néhány éve már, hogy bejáródott külföldi cég érkezett a kisvárosba, hogy üzemet építsen mezőgazdasági hulladék földolgozására: gázt termelt volna távfűtésre és állítólag áramtermelésre, aztán csend lett körülötte, kútba esett az elképzelés. Nincs hát okunk mosolyogni a múltidézésen, mert manapság is akad, aki lát fantáziát a mezőgazdasági melléktermékek ilyesféle hasznosításában.

Aztán fordult egyet vagy többet is a szocializmus világa, és a falusi munkásember szenes kályhát vásárolt, csikorgó időben pedig az apa hajnaltájt rávetette a didergő gyerekekre az orosz fogságból hozott pufajkát a reggeli begyújtásig. Azóta már a fosszilis energiaforrások ellen ágálnak a hozzáértők, mert télidőben füst, szmog lepi el a falut-kisvárost. A fűtőolaj – mert annak is volt rövid fénykora – a bűzénél fogva nem vált közkedvelt tüzelővé: bent is, kint is szaglott és szennyezett. Néha robbant, mondjuk úgy, erősen föllobbant a tűz, a zsíros piheszerű korom pedig nagytakarítást és nagymosást vont maga után.

És jött a megváltás: a hőtároló kályha, kényelmesebb találmány kevés akad melegedésre, meg olcsóbb fűtés is ritkán. Jól látták ezt az emberek, így csakhamar el is indult fölfelé a villanyáram ára.

Legyen hát központi fűtés fára-szénre! Ez a megoldás ugyan nem mérsékelte jelentősen a légszennyezést, de egyszerűsítette az egész ház fölmelegítését. Jól bevált.

Fűtési módjaink már-már utolérik táplálkozásunk változatosságát, mert bizony egyetlen ember gyermekkorától öregedéséig átélhette a melegítésnek mindegyik módozatát. Sőt ennél többet is, mert újabban terjednek az olcsónak nem nevezhető, felemás sikerrel üzemelő hőszivattyúk.

A lehetőségeket – és a tökéletes választás utáni kutatást – ezzel nem merítettük ki, hiszen nemrégen szárnyra kapott a hír, hogy a gázszolgáltató mind több falunak is fölajánlotta a gázvezetéket. Míg például Magyarországot sok évtizede behálózták, nálunk csak a kisvárosokig jutottak. Jött erre most egy háború – persze előre látni nem lehetett –, a sors iróniájaként a gázár pedig a felhőkben jár. Ugyan ki akarna ilyen időkben gázosítani?

Eközben sorban szigetelik az emberek a házukat, ablakokat cserélnek, mert tapasztalhattuk: a tüzelő ára semmi jóval nem kecsegtet.

Hátravannak még a napelemek, csak az a gond velük, hogy éppen télen termelnek kevés meleget. Meg ezek a nem szennyező rendszerek elviszik egy éltes falusi ház árát.

Ennyi váltás után aztán végképp körülményes megtalálni az igazi megoldást, amikor már nem a kisember, hanem egész Európa elbizonytalanodik energiaügyben. Miközben büntetni igyekeznek a háborúzó oroszokat, úgy fölzavarják a mégsem könnyen nélkülözhető fosszilis gáz- és kőolajárat – ezzel együtt pedig vágtába indítják a pénzromlást –, hogy attól koldulnak, vagy koldulunk mindannyian. Kivéve a büntetésre ítélt oroszokat, mert ők kevesebb gázért bezsebelnek ugyanakkora vagy nagyobb összeget, mint korábban. Bennünket meg a hideg ráz az áraktól, és csalóka nosztalgiával arra gondolunk, milyen jó és olcsó volt egykor a meleg kemencének dőlve ingyen élvezni a kinti hóesést.