2022. december 1., csütörtök

Igaz ami zagi

Negyven éve jelent meg Roald Dahl The BFG (The Big Friendly Giant) című regénye, amelynek fordítása magyar nyelven a Szofi és a HABÓ címet kapta 1990-ben, majd 2016-ban a könyv új kiadása A barátságos óriás címmel látott napvilágot. A norvég származású, Walesben született novellista, regény- és forgatókönyvíró meseregénye láthatólag kiállta az idő próbáját, hiszen a tavaly megjelent negyedik kiadást tartom a kezemben – tehát napjainkban is vásárolják és remélhetőleg olvassák is a kötetet. Népszerűségének fenntartását, illetve a könyv (újra)felfedezését sokban segíthette, hogy Steven Spielberg 2016-ban A barátságos óriás címmel filmet készített a regényből. A neves álomgyáros olyan tisztelettel nyúlt Roald Dahl leghíresebb alkotásához, hogy a nagyszabású film mindvégig hű maradt a regényhez, lényegében csak vászonra vitte a könyv mesés világát. Az adaptációnak hála így ráterelődött a figyelem az évtizedekkel korábban íródott regényre, a magyar újrakiadás is nyilvánvalóan a film apropóján vált időszerűvé, hatására film- és könyvajánlók/kritikák tucatjai születtek. Jómagam is ezek nyomán kezdtem el érdeklődni Dahl említett műve iránt, hiszen a Charlie és a csokigyár filmet leszámítva, amely azonos című, népszerű regényének a feldolgozása, nem volt betekintésem Roald Dahl mesés univerzumába.

A Quentin Blake szellemes illusztrációival készült kiadvány fülszövegében olvasható életrajz szerint a szerző kém volt, kiváló vadászpilóta, csokoládétörténész és feltaláló, számos nagyszerű történet írója, akit a világ leghíresebb mesemondójaként tartanak számon. Érthető tehát, hogy még a film megtekintése és a mű elolvasása előtt felcsigázva tanulmányoztam a szerző életrajzát, hiszen érdekelt, ki is volt ez a sokoldalú figura. Nos, a szövevényes életrajz már maga megérett egy kalandregényre, hiszen a csokoládékóstolástól a világjáráson keresztül a háborús vadászrepülésig rengeteg minden benne foglaltatik, nyilván ő maga íróként is sokat profitálhatott e kalandos élet eseményeiből. A feljegyzések és portréfotók szerint Dahl igen magas, majdnem kétméteres férfi volt, így adott a párhuzam, hogy vajon honnan mintázhatta a barátságos óriás karakterét. Erre egyébként a regény végén utalás is esik, hiszen felmerül az óriás és a szerző azonossága, ami feltételezi, hogy a regénybéli Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás, azaz a HABÓ végtelen jámborsága és békevágya a háborút megjárt, rengeteg bevetésben részt vett, veterán pilótáé, aki irtózik az erőszak minden formájától. De ki is ez a HABÓ, és miért tűnik a története napjainkban is egyre aktuálisabbnak? Lássuk csak sorjában.

A regény egy árva kislány, a tízéves Szofi története. Szofi egy gyermekotthon magányos lakója, aki álmatlanságban szenved. Így eshet meg, hogy egy éjjel, a boszorkányok órájában, amikor sötétség és csend borul a városra, ő szobája ablakából egy hórihorgas, hosszú köpenyt viselő alakra lesz figyelmes, aki trombitaszerű szerszámával valamit befúj az alvó gyerekek ablakán. Mivel a settenkedő óriás megneszeli, hogy meglátta őt a kislány, így benyúl a szoba ablakán, és a hálóinges, megrettent Szofit magával ragadja Óriásországba. Az óriások ősi szabálya ugyanis az, hogy nem hagyhatnak hátra szemtanúkat. Senkit, aki elmesélhetné, hogy léteznek óriások, mert az emberek azonnal felkutatnák és kiirtanák, vagy állatkertbe zárnák őket, világcsúfjára. Igaz, Óriásország sem egy vidám hely, csupán vérszomjas óriások lakják, úgymint a Húshabzsoló, Csontkrámcsáló, Gyerekfaló, Nyakfacsaró, Bendőnyelő, Lánycsócsáló, Vértunkoló és Hentes Hugó, akik éjszakánként járják a világot, és emberhússal táplálkoznak. Közöttük legnyiszlettebb a mindössze nyolcméteres HABÓ, aki szerint ez a magasság bakfitty óriásországban, hiszen a többiek dupla ekkorák. Valóságos behemótok, akik kizárólag „emberbabot” zabálnak. Kivéve a vegetáriánus és barátságos óriást, aki Óriásország egyetlen növényével, a förtelmes ízű orrborkával táplálkozik. „Én csak amolyan elfucserált óriás vagyok. Egy jó és gyámbor óriás. Én vagyok az egyetlen jó és gyámbor óriás egész Óriásországban” – mondja, és bemutatja a kislánynak meseszerű barlangbirodalmát, a benne található, hosszú polcokkal egyetemben, amelyeken üvegbe zárt álmok ezrei sorakoznak. A HABÓ ugyanis álmokkal foglalkozik. Álmokat fog be, dunsztosüvegbe zárja és felcímkézi őket aszerint, hogy miről szólnak, majd éjszakánként nagy trombitájával álmokat fúj az alvó gyerekek szobájába. „Szeretni való, aranyos álmokat. Olyan álmokat, amelyek örömet szereznek azoknak, akik álmodják őket.” Könnyen szívébe zárja hát ezt a rokonszenves óriást a kislány, egymásra talál a két magányos teremtmény, és lelki társakként határozzák el, hogy valami módon véget vetnek az óriások vérengzésének. Tervük kivitelezéséhez segítségre van szükségük, így a legnagyobb tekintélyhez, az angol királynőhöz fordulnak, aki felelős uralkodóként nyújt nekik segítő jobbot az akcióhoz. A történet kimenetele, a mesék szabályait tekintve, nem is lehet kétséges, melyben Dahl pacifista világnézete ismét megfogalmazódik: vérontás nélkül szabni gátat az erőszaknak, hiszen minden élet számít.

Az egyszerű vonalvezetésű, magával ragadó történet egyik erőssége sajátos nyelvezete. Az óriások ugyanis soha nem jártak iskolába, nem tanulták meg a helyes beszédet, így szóhasználatuk egyedi. „A szavak – magyarázta a HABÓ – egész életemben tekervényes problémát jelentettek számomra. (…) Mindig pontosan tudom, hogy mikor milyen szót akarok mondani, de a végére valahogy mégis összekavadarodok. (…) Amit én beszélek, az csupa kavarab, törtörök és angolszósz” – kesereg a barátságos óriás, és már e rövid eszmefuttatás sejteti, hogy Roald Dahl külön nyelvezetet teremtett az óriások megszólaltatásához. A regény fordításakor Nagy Sándor mesteri módon oldotta meg a tengernyi nyelvi lelemény magyarba ültetését, így az óriások beszéde csupa humor és sziporka. A Steven Spielberg-féle filmadaptáció magyar szinkronja is ezt a fordítást veszi alapul, bár a finomra csiszolt nyelvi poénok nyomtatásban kétségkívül hatásosabbak, mint pergő filmes párbeszédekben. Olvasva az ember vissza-visszalapoz, ízlelgeti a nyelvi csemegéket, és elámul a magyar kifejezések sokféleségén, míg hallgatva kevésbé élvezhető mindez. Amennyit a nyelvi poénokon veszít, a látványban annyit hozzáad a film a regényhez, hiszen a Mark Rylance által megtestesített óriás karaktere telitalálat. Megelevenedik általa egy csodás fantáziavilág, ami talán csak a gyerekek és azon felnőttek sajátja, akik megőrizték magukban a gyermeki látás képességét. Roald Dahl meséje remélhetőleg segít abban, hogy ezt a képességet mind többen megleljék magukban. „Igaz ami zagi”, hogy ehhez ennél alkalmasabb történetet keresve sem találni, hiszen, ahogy a HABÓ mondaná, majdnem minden „elszépesztő” és „csili-csalamádé” benne. A jó és rossz örök párharcának ábrázolása mellett kitágítja a képzelet határait.