Kimondani se könnyű, milyen régről datálódik a mi ismeretségünk.
Péter – azazhogy mi mindig Pérónak neveztük őt, tehát a továbbiakban is ezen a néven említem – édesapja, Milosevits Milenko volt a Rózsák terén az egykori Szerb-Horvát Általános Iskola és Gimnázium igazgatóhelyettese – ez volt az iskolánk hivatalos elnevezése, akkor, amikor én ott tanultam és érettségiztem.
Amikor ötödéves szerb-horvát-magyar szakos tanárjelöltként a kötelező tanítási gyakorlatra jártam az alma materbe, Pero gimnazista volt. Egyénisége, kamaszos lázadása természetesnek tűnt, hiszen a hatvanas évek legvégén jártunk. Betört a kortárs világirodalom és végre az újhullámos filmek korszaka.
A gimnáziumi évek mindenki életében nyomot hagynak, de a Rózsák tere mégis valami különleges volt. Nemzetiségi gimnáziumként az egész ország területéről találkoztak ott diákok, különböző nyelvjárásokat, szokásokat és persze a saját egyéniségüket hozva... Ugyanígy a tanáraink is remek alapot adtak, hogy Pero később megírja a sokunk szívének kedves musicalt, az Avala-expresst… Ki merem mondani, hogy ilyen, nyelvileg bravúros iskolatörténettel, benne társadalmi görbetükörrel, mint ez a humoros-szatirikus musical, nem találkoztam – és hozzátehetjük: ez rólunk, ama korszakban felnőtté vált nemzedékről szól.
Amikor Péró elvégezte az egyetemet, már a választott pályán futottunk össze: műfordításait és kritikáit örömmel fogadtuk és közöltük a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban, amelynek a hetvenes évek közepétől rovatvezetője, szerkesztője lettem.
Férjem, Vujicsics Sztoján mindig szívesen hívta Pérót az aktuális irodalmi vagy más kulturális témájú rendezvényekre, illetve egyéb fórumokon, folyóiratokban is szerepelni, írással vagy előadással. A privát életben is barátságban maradtunk Péróval és családjával.
Az ő szakmai pályáját tehát nemcsak kísértük, de az irodalom és a „hídépítés” iránti elkötelezettségen túl kettejük barátsága egyre inkább elmélyült.
Ennek lenyomata Pero munkásságában nagyon is nyomon követhető. Ők fél szavakból is jól értették egymást, és nem jelentett akadályt, hogy más nemzedékhez tartoztak.
A Vujicsics Blues talán a legjobb példa erre. Ez a mű már Sztoján halála után keletkezett. Sztoján versein alapszik, itt-ott átdolgozva a dramaturgiai vagy épp a zenei kívánalmaknak megfelelően. Pero fia, Mirko, aki tehetséges zenész, rendkívül egyéni zenei hatásokat alkalmaz, így a Szerb Színház előadása sokunk számára emlékezetes produkció marad.
Számomra különösen megható, hogy Tihamér napszemüvege és Sztoján fekete kalapja a Vujicsics fivérekről szóló musical egész történetének mintegy keretet ad. Ezt a híres, széles karimájú, elegáns, fekete kalapot Pérónak adtam emlékbe, Sztoján töltőtoll-készletével együtt, s ő mindent nagy becsben tartott. A tollat előszeretettel használta, míg az emblematikus kalap csak a színházi előadásban játszott szerepet – jómagam sajnos nem láttam rajta.
Sztoján és Pero együttműködése – megítélésem szerint – a Neven című, 1982-ben újjáélesztett folyóiratban testesült meg leginkább. Később ő maga vette át a folyóirat főszerkesztését, és végigtekintve az évfolyamokon, azt hiszem, a legkényesebb szerkesztő sem találhat kivetni valót – egytől-egyig fontos, hiánypótló és mindemellett élvezetes számokat hozott létre.
Sztoján halála után se szakadt meg a barátság. Szerettük felidézni, hogy az egykori pesti Duna-part szállodasorán melyik, ma már sajnos nem létező elegáns szállodában lakott a költő, Laza Kostić, vagy én adtam elő víziómat, hol vásárolhatott ugyanez a költő magának csak úgy mellesleg nyakkendőt Velencében, a mállott falak között, miközben már írta híres versét…
Nemrégiben egy remek tanulmányt írt Sztojánról az Újvidéken rövidesen megjelenő magyar–szerb kapcsolattörténeti tanulmánykötetbe.
Újabban szerettünk kedvenc szerb írónk, Miloš Crnjanski stílusában is levelezgetni – azaz e-mailezni – a megjelent könyvei kapcsán: szívesen írtam meg neki lelkes véleményemet, vagy olykor én küldtem el olvasásra valamelyik írásomat, az ő kritikai véleményét is kérve.
Maradtak még közös munkára irányuló terveink is: Sztoján kéziratban maradt verseinek és naplójának közreadása. Fájdalmas, hogy ezt már nem valósíthatjuk meg.
Számomra talán legkedvesebb a Trükk-regény – ezért a regény szereplőjének szellemében (és merészen) ezt mondanám: „Pipikém, lásd be, nem volt éppen szép húzás tőled, hogy faképnél hagytál minket…”
