2022. január 17., hétfő

Madarakkal az évnek

Végül is nem lett madáretetőm. Pontosabban fából nem lett. Pedig Újvidéken is bejártak minden boltot. És mindazok, akik értenek hozzá, végigböngészték az online lehetőségeket. Így aztán – vessenek meg a környezetvédők és környezettudatosak – egy háromliteres üvegből készítettünk madáretetőt.

Nem is így volt. Először a kétliteres Rosa-üvegből, de amikor december 26-án megérkezett az eső, az ónos eső, és szórványosan hó is esett, teljesen átnedvesedett a tányerica. És ettől megijedtem, mert olvastam, hogy megeszik, és a bögyükben megfagy. Vagy kienged? De mindenképpen megfulladnak tőle. Így aztán a kék kupakos üveget leváltotta egy piros kupakos háromliteres ecetes műanyag üveg. Körbevágtuk a címkés részt, kihajtottuk, majd pedig a két szélén kilyukasztottuk, és spárgával hátrahúztuk a kivágott műanyagot, így bejárat is lett, tető is. Ágat is kaptak, üldögélni. A fa alá pedig a piros fazék, fehér pöttyökkel.

Három kékcinke vette birtokába a fát. Ők eszik a tányericát. Nem tudom, honnan kerültek elő a verebek – mert azt bizonyára mások is észrevették, hogy eltűntek, már ősszel sem ültek a dróton, nyáron sem fürödtek a porban, egyszerűen felszívódtak a szürkésbarna levegőégben –, de előkerültek. Nem sokan, ketten, hárman. Ők lent ülnek a fa alatt, a piros fazék mellett, és ami kiesik az etetőből, azt falatozzák. Nincs közösködés. A kékcinkék nem engednek mást oda az etetőhöz. Éppen úgy viselkednek, mint a fekete rigó, ami pedig a tüskés bokor lakója. Ha egy varjú vagy gerlice véletlenül át merészel repülni az udvaron, esetleg megjelenik a szomszéd fekete macskája, olyan ribilliót csap, hogy reszket a megtermett, szinte fává erősödött bokor. Aminek három önálló életet élő, gömb alakúra igazított lombja van. Nagyon japán. Nem én csináltam ilyenre, nem értek a fengsujhoz, de szép lett. Viszont az ónos esőtől olyan nehéz lett a három önálló lomb, hogy mire észrevettem, teljesen vízszintesen álltak. Rohantam a garázsba, hogy két gereblyével, két lapáttal, a létrával és két söprűvel alátámasszam az egyébként szúrós levelű, de most csillogó fehér fogságba esett gömböket. A fekete rigó persze azt hitte, hozzá akarok betolakodni, és iszonyú ribilliót csapott. Ahogy a bokor mozgott a madártól, a kerti szerszámok úgy dőltek ki a lombokat tartó ágak alól. Csattogott az udvar. A kékcinkék idegességükben kiköltöztek az utcai tujára, ami viszont a rozsdafarkút lepte meg. Mivel a tuja az övé. Mire mindenki lenyugodott, megérkezett a melegfront, elolvadt a tüskés bokor lombjában a víz, így aztán elkezdett kiegyenesedni mind a három gömbölyű lomb. És megint csak dőltek a kerti szerszámok, dőltek el csattogva. Még a létra is eldőlt. Óriásit szólt, akár egy petárda. A madarak megint hangoskodtak, ide-oda röpködtek. Azt hittem, hogy megijedtek. De erről szó sem volt. Már itthon vannak, berendezkedtek, felosztották maguk közt az udvart. Nyoma sincs bennük a félelemnek. Pillanatok alatt visszaáll a rend. Nincs köztük keveredés, nincs vita sem, viszont van köztük trécselés, mesélés, pletykálkodás, felháborodás és minden más, amivel közösségük életét alakítják, én pedig ámultan hallgatom.

Nem tudom, ilyennek képzeltem-e a madarak életét az udvarban, ilyennek képzeltem-e a saját életemet köztük. Abban reménykedtem, hogy szeretni fognak nálunk. És ez így is lett. Ennyi éppen elég. Csak ezt el ne felejtsem!