2024. április 26., péntek

A gyertyaláng melege

Rengeteget gúnyolódtak a médiumaink a németeken meg az osztrákokon, amikor egy-két hónappal ezelőtt egy videót tettek közzé a nép számára, hogyha megszűnne a gázszolgáltatás és akadozna az áramellátás, miként melegedjenek gyertyánál. Olyan megoldást ajánlottak, amelyhez nincs szükség különösebb szakértelemre, házilag összehozható. Az okító videón azt láthattuk, hogy lefelé fordítottak egy virágcserepet, a közepén levő lyukon átdugtak egy „tengelyt", mondjuk betonvasat (bizonyosan fapálcával is megoldható), rögzítették húsz-harminc centiméter magasságban, fölállították néhány gyertya fölé, és máris lehet melegedni. A cserép fölfogja (és sugározza) a hőt, nem száll el a magasba, hasznosíthatja tehát a család ínség idején, például egy kis helyiségbe behúzódva.

Nem tudom, a gúnyolódás forrásául az szolgált-e, hogy némely országok idejében és kellő mennyiségben beszerezték a szükséges energiahordozókat, a németek pedig vessenek magukra, ha észszerűtlen módon is mindenáron zöldülni akarnak, vagy inkább azon derültek az itteniek, hogy bizony három-négy szál gyertya aligha fogja megmenteni az ország népét a fagyhaláltól. Meg ugyan csúnya viselkedés, mégis jó érzés az „elmaradott" keletiek számára, amikor esetleg a gazdag nyugatiak próbatételre kényszerülnek, amiből nekünk az utóbbi hatvan-hetven évben biztosan több kijutott, mint nekik. Például a nem nagyon réginek tűnő háborús időkben, amikor rendszeresített vagy rendszertelen áramszüneteken edződtünk, benzinhiány miatt kimérten autóztunk, inflálódott pénzünkön pedig éppen csak túléltünk.

Visszatérve a mába: jött advent, égtek a gyertyáink, ítélkezni mások fölött pedig csak biztos ismeretek birtokában szabad (bár akkor sem ajánlatos vagy illendő), próbát tettem: virágcserepet ugyan nem kerítettem, csupán a tenyeremet helyeztem a gyertyák fölé, és húsz centi magasságban égetett a láng, harmincon vált kellemes meleggé. Amíg tehát a gyertyák csonkig égtek volna, biztosan fölmelegítenek néhány fagyoskodót. Ha nem jobban, legalább annyira, hogy elviselhető legyen a hideg, miként a vég felé közeledő éhezőt sem egy nagy tányér töltött káposzta menti meg az éhhaláltól, hanem csupán néhány falat kenyér.

Nemrégen, újév előtt néhány nappal, alighanem az ónos eső vette el több órára a villanyáramot: leállt a fűtés. Gyertyára ennyi kiesés miatt még nem fanyalodtam, a németekre mégis elismerően gondoltam: értelmes dolog fölkészülni a rosszra; a „gyertyakályha" kiváltotta korábbi mosolyomat pedig visszavontam.

Ugyanez történt akkor is, amikor pár évtizede először láttam, hogy „fordítva" festették föl a mentők, rendőrök és tűzoltók autóira a nevüket, pontosabban: a föliratokat tükörképként helyezték a kocsijuk elejére. Beletelt egy percbe is, amíg megvilágosodott, hogy mégsem a mester hibázta el a festést, hanem az előttük haladó autósokat szolgálja ez a megoldás, mivel így tükörből válik szabályosan olvashatóvá. Igaz, hogy most meg tükör nélkül lett körülményesebb az olvasás, mégis logikus – alighanem ezúttal is a nyugatiaktól átvett megoldás –, mert a tükörbe tekintő sofőr számára veszélyt rejt a betűk hosszas böngészése, a kíváncsi gyalogos viszont nyugodtan betűzhet, ha a járművek színéről és a villogásról nem ismerné azt föl.

Tanulságot persze az ilyen bagatell történetekből szinte fölösleges levonni, de ha a szabó és az ács is kétszer mér, mielőtt vág, esetleg az ítélkezést sem fölösleges kétszer meggondolni.