2022. január 17., hétfő

Visszapillantó tükör

CAMUS. Akadnak írók, akik végigkísérnek bennünket, egész életünkben. Eligazító, vigyázó bóják. Ilyen például számomra Albert Camus. Illene ismét kézbe vennem műveit, még inkább az eddig sajnos elolvasatlan munkáit. Ám mintha már azokat is ismerném. Egy festőbarátom említette, ha belelapoz egy könyvbe, megsimítja a lapjait, nagyjából tudja, miről szól. A Sziszüphosz mítosza persze mögöttem, a polcon. Ezt a remek tanulmánykötetét Camus huszonkilenc évesen írta. Az életből megadatott néki még tizennyolc esztendő. Tartogatna valami újat? Lényegében sejtem, értem, mit akarna mondani. Éppen ezért vele még várok.

ZÁRÓRA. Sokan távoztak végleg 2021-ben. Barátaim, ismerőseim is. Közöttük Huszár László, akit még a múlt század kilencvenes éveinek elején ismertem meg, a dunaszerdahelyi Csemadok irányítójaként. Azóta többször találkoztunk, ott is, itt is. Minden esztendőben eljött Zentára, hisz állandó résztvevője volt a Kárpát-medencei Kulturális Fórumnak. Együtt beszélgettünk, cigarettáztunk a tanácskozások szünetében az Alkotóház udvarán, vagy utána a Royal Szálló kávézójában, többször nálunk is. Aztán elment ő is. Most olvasom, hogy a Lakitelki Népfőiskola Hungarikum Kiállítóháza előtti emlékpadok száma eggyel gyarapodott. A Huszár László-emlékpadon foglalhatnak helyet tehát ezentúl barátai, tisztelői, megidézve azt a személyt, aki fáradhatatlanul gyűjtötte és rendszerezte a Felvidék értékeit, s aki megálmodta, majd létrehozta a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézetet.

Letelepedhetnek persze a jelzett padon nemcsak a kulturális élet szervezői, hanem az írók is. Például a 86. életévét taposó Kossuth-díjas Tőzsér Árpád (tanított többek között a nyitrai meg a pozsonyi egyetemen). Egyik legutóbbi verse egy gerincsérülést szenvedő kutyáról szól, aki egyedül lévén a lakásban fél. Nemsokára azonban már ketten „nyüszítenek”: A kutya gazdája, ha itthon van, / üres papírja előtt nyüszít, várja, / mikor jön haza elcsavargott ihlete, / mikor köt kereket verse alá. Elgondolkodom közben, idősödő (vagy már szintén elhalálozott) barátaim verseit olvasva, hogy ebben a késői korszakukban valahogy közelebb engedik magukhoz a világot. Amely leegyszerűsödik, szertefoszlik róla minden csodaváró képzelet. Felsejlenek ugyanakkor a hétköznapok értékei. Fehér Kálmán például, már csókai nyugdíjasként, remek verseket tudott írni a szülőházának ablaka előtt elvonuló személyekről.

Tiziano: Sziszüphosz

Végső napjainak egyikén Arany János élcelődve zsörtölődik: Rossz szememről egy nagy könyvben / Míg megkérdem a tudást: / Jó tanácsot nem lelek, de /Kapok új szemgyulladást. A dúlt lelkületű Vörösmarty utolsó torzója: Fogytán van a napod, / Fogytán van szerencséd. / Ha volna is, minek? / Nincs, ahová tennéd. / Véred megsürűdött, / Agyvelőd kiapadt, / Fáradt vállaidról / Vén gunyád leszakadt.

Búcsúzó versében Jorge Luis Borges tanácsokat is ad. Így indít: Ha újra élhetném az életemet, / a következőben igyekeznék több hibát elkövetni. / Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék. /

Bolondabb lennék, mint voltam, igazából / kevés dolgot vennék komolyan. A záró versszakban aztán ez is olvasható: Ha újra élhetnék, kevesebb poggyásszal utaznék. / Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól, / míg csak véget nem érne az ősz. /Többször ülnék a körhintára, többször merengenék a naplementén. Borges sorait valójában a fiataloknak ajánlanám, útmutatóként. A tapasztaltak a lényeget már megismerték. Fájdalom, többnyire igen későn. A fiatalok azonban távol tartják magukat a költészettől. Meg általában a tanácsoktól is.

ORVOSBÓL FORDÍTÓ. Dédnagyapja még magas rangú mandarin (azaz tisztviselő) volt a Csing-dinasztia utolsó időszakában, ő maga Pekingben végezte el az orvosi egyetemet meg a zeneakadémiát. Egy pályázat révén, huszonhat évesen került Magyarországra. Jü Cö-min előbb egy szegedi magánklinikán dolgozott, majd amikor azt megszüntették, egy volt páciense (mellesleg író, szerkesztő) javaslatára megpróbálkozott a fordítással. Kertész, Esterházy, Márai, Nádas, Gion Nándor, Szabó Magda, Tóth Krisztina… Tanfolyam nélkül, önképzéssel meg a baráti beszélgetések és Krasznahorkai-novellák átültetésének segítségével sajátította el a magyar nyelvet. Folyamatosan és szolidan dolgozott, majd a hatalmas lendületet hozó változás húsz évvel ezelőtt következett be: Stockholmban a Svéd Akadémia ekkor jelentette be, hogy az irodalmi Nobel-díjat Kertész Imre magyar írónak ítéli oda. Kínában azonnal fordítót kerestek, csekély eredménnyel, fiára a Pekingben élő édesanyja hívta fel a kiadók figyelmét. Jü Cö-min így kapott megbízatást lefordítani Kertésznek a Sorstalanság című könyvét. Ezt követően már ő tette népszerűvé a kortárs magyar irodalmat Kínában, ahol amúgy minden esztendőben három hónapot tölt, s magyar irodalomórát is tart két egyetemen. Mily szerencse, hogy azt a szegedi magánrendelőt annak idején felszámolták. Ellenkező esetben még ma is ott gyógyítaná a betegeket.