Azt mondják, véletlenek nincsenek. Ha mégis, akkor inkább sorsnak hívjuk azokat a találkozásokat, amelyek révén rájövünk, hogy mégsem olyan nagy a világ, mint amekkorának általában érezzük. A véletlenek sorsszerűségét Budimir Diana és Filep Sebessy Bianka Újvidéken tapasztalta meg. Bár mindketten Magyarországon születtek, Budapesten végezték tanulmányaikat és kezdtek el dolgozni, végül a szerelem Szerbiába sodorta őket: a vajdasági székvárosban találtak otthonra és egymásra.
VILÁGBAJNOK ANYA A KILENCEDIKEN
Dianát jelenleg a lakásukhoz köti a világ legszebb hivatása, az anyaság. Így a nemrégiben megépült lakótömb kilencedik emeletére igyekszem. Az ajtóban már vár az alig egyéves, mosolygó csöppség: barna fürtöcskéit szökdelve rugóztatja, miközben visszafut a biztonságot nyújtó karokba. Itt várja meg azt is, hogy anyukája mesélni kezdjen...
– Jász-Nagykun-Szolnok megyében születtem Karcagon, de Berekfürdőn nőttem fel. Tizennégy éves koromig ott éltem, és a mai napig nagyon szeretem a várost. Gyönyörű üdülőhely, amelyet most is az egyetlen otthonomnak tekintek. Innen kerültem Budapestre. A Csanádi Árpád Sportiskolába jártam, hiszen hatéves koromtól karatéztam. Évekig a Magyar JKA Karate Szövetség színeiben küzdöttem a KATA, azaz formagyakorlat versenyszámban: ötször nyertem ifjúsági Európa-bajnokságot, voltam világbajnoki második helyezett a shotokan karatésok között, de megszereztem a felnőtt Európa-bajnoki címet is. Az utolsó versenyemen harmadik helyezést értem el a kontinensen. A fővárosban jártam egyetemre is. Megcsináltam egy fitnesszinstruktor képzést, illetve sportszervezői képesítést is szereztem a testnevelési karon. Emellett főállásban dolgoztam, úgyhogy sohasem unatkoztam – mesél magyarországi évekről a beregfürdői nő.
TÁNCOS LÁBAK AZ ÜVEGPALOTÁBAN
Pár nappal később a Vajdasági Rádió és Televízió új székháza előtt áll meg az autóm. Az üvegpalotába lépve azon tűnődöm, hogyan ismerem majd fel a bársonyos hangú nőt, akivel a hatalmas csarnokban beszéltünk meg találkát. Szükségtelen a tépelődésem, hiszen nemsokára mintha Diana testvére jelenne meg előttem: derékig érő fekete hajjal koronázott tökéletes testtartás közeledik felém. Bianka – nyújtja felém kezét, majd kisvártatva már részletesebben is bemutatkozik.
– Pécsett születtem. Kilenc éves koromban felköltöztünk a Budapesthez közeli Dunaharasztira, így az általános iskola negyedik osztályát a magyar fővárosban kezdtem meg. A középiskolát és az egyetemet is itt végeztem, és akkor már oda is költöztem. Eredetileg mentőtiszt szerettem volna lenni, ám sajnos nem vettek fel erre a főiskolára. Ez egy fájó pont az életemben. Ekkor viszont úgy döntöttem, hogy a másik nagy szerelmemnek, az edzésnek és a sportnak hódolok, és ebben fogok kiteljesedni: csoportos fitnesszoktatónak tanultam, és ebben is helyezkedtem el utána Budapesten. Gyerekkorom óta táncoltam, az akrobatikus rock and roll volt a szívem csücske. Hatéves koromtól egészen a gimnáziumig ebben a sportágban edzettem. Ekkor váltottam az edzőtermi súlyzós, ugrálós, tüdőkapacitást növelős mozgásformákra. Emellett tánctanárnak is kiképeztem magam, így később gyerekekkel is foglalkoztam. Ezek nagyon szép idők voltak… – mereng Bianka.
A SZERELEM ÚTJAI
Ezután szerelmes lettem – hallottam egybehangzóan a két térben és időben. Dianát a sport iránti elkötelezettség hozta össze a párjával.
– A férjem apukája boszniai szerb, az anyukája magyar, és több életállomás után Budapesten telepedtek le. Ő is karatézott. Egy edzés alkalmával rám köszönt a folyosón, és megtörtént a varázslat. Másfél évvel ez után költöztünk össze egy budapesti albérletbe. Az egyetem befejezését követően a párom is azonnal munkába állt, ez vezetett bennünket Szerbiába. Eleinte ugyanis hetente pár napot járt le ide gyakorlatra, de később felvették, és gépészmérnökként Újvidéken kapott állást. Ugyanekkor nekem is sikerült kapnom egy sportösztöndíjat, és mivel párom már itt dolgozott, akkor én is egy újvidéki karateklubban végeztem el a szakmai gyakorlatot. Úgy döntöttünk, hogy itt maradunk.
Barátnőjéhez hasonlóan Bianka is a párját követte Szerbiába. Az első újvidéki útján azonban újra szerelemes lett: immár a városba.
– Nem sokan értik meg igazából érzéseimet, és talán én magam sem értem. Nagyon jó gyerekkorom volt, és a mai napig kivételesen jó viszonyt ápolok a szüleimmel. Semmi okom nincs és nem is volt panaszkodni. Ennek ellenére soha életemben nem éreztem magam sehol sem otthon. Bárhova is sodort az élet, sohasem volt honvágyam, és nem éreztem semmiféle kötődést Magyarországhoz. Az újvidéki első látogatásomkor éreztem először, hogy itthon vagyok. Nagyon jó érzés volt, most is lúdbőrözök, ha visszagondolok az élményre. Valami megdobbantotta a szívem, és innentől kezdve nem volt kérdés a jövő. Nyilván felmerült az a lehetőség is, hogy a párom költözzön át Magyarországra. Az ő anyukája szerb, apukája magyar: Szerbiában született, és ő is imádja ezt a várost. Én viszont mindennél jobban szerettem volna itt élni, így itt találtuk meg a boldogságunkat.
CIRILL TÁBLÁK RENGETEGÉBEN...
Bianka olaszul is tanult, angolul pedig folyékonyan beszélt, amikor Újvidékre költözött. Különösebb gondja a szerb nyelv elsajátításával sem volt. Bizonyos szempontból azonban őt is érték meglepések.
– Amikor először ide kerültem, csak bámultam az utcatáblákat, és el voltam veszve. Bármennyire meg akartam érteni a cirillt, csak nem sikerült. Még felolvasni sem tudtam. Hazautaztam Budapestre, és eldöntöttem, hogy megtanulok szerbül. Kiderült, hogy szerb könyvet nem tudok beszerezni Magyarországon, de horvátot sikerült. Egy teljes könyv áttanulmányozását követően rájöttem, hogy bár vannak hasonlóságok, ez mégis két teljesen különböző nyelv. Eközben a Wikipédiáról kiírtam az összes cirill betűt, és megtanultam őket. Nehéznek tartom a szerb nyelvet: nem hasonlít sem az angolhoz, sem az olaszhoz, a magyartól pedig végképp különbözik. De ettől még szeretem. Akkor is folytattam a tanulást, amikor Újvidékre költöztem. Itt már magántanárhoz is jártam, és így bő négy hónap alatt sikerült megharcolnom a „padež”-okkal is. A mai napig fejből fújom az összes táblázatot, de ez mit sem ért, amikor a mindennapi életben használnom is kellett a nyelvet. Ilyenkor nincs idő gondolkodni, hogy az férfi, vagy nő, megyünk valahova, vagy már ott vagyunk… Voltak fennakadások, amelyek akkor kezdtek oldódni, amikor munkába álltam. Sok könnyel… Először ugyanis pincérnőként helyezkedtem el egy szállodában, és sokszor kellemetlenül éreztem magam, amikor háromszor elmondattam a vendéggel, hogy mit szeretne tőlem. Igazából csak önmagammal kerültem összetűzésbe, mert egyetlen olyan eset sem volt, amikor ezt szóvá tette volna bárki is. Senki nem bántott emiatt. Türelmesen kivárták azt a fél évet, ami ahhoz kellett, hogy szabadon beszélgessek és boldogan járjak dolgozni.
– Nehéz volt… – erősíti meg a Vajdasági RTV székházában valló barátnőjét a kilencedik emelet lakásának nappalijában Diana – Igaz, hogy a sportnak külön nyelvezete van, mégsem volt szerencsés, hogy japánul többet tudtam, mint szerbül. Az egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy az edző tudott magyarul. Mára már elég jól mennek azok a mindennapi életben használt kifejezések, amelyek az utcán és a boltban ragadtak rám. A mai napig heti kétszer járok szerb tanárhoz. Most ott tartok, hogy érteni már értem a nyelvet, a beszéd azonban elég nehézkes. Kezdetben rengeteget küszködtem a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság leküzdésével: nem tudtam önállóan elmenni az orvoshoz, még a gyógyszer kiváltásához is szükségem volt a páromra. Több kellemetlenségem is származott ebből, mert hiába mondtam, hogy nem beszélem a szerb nyelvet, de tudok például angolul, a legtöbb esetben ez nem igazán érdekelte az embereket: folytatták a mondandójukat a saját nyelvükön. Igyekszem minél előbb elsajátítani, mert úgy érzem, hogy jobb nyelvtudással sokkal könnyebben be tudnék illeszkedni. Idehaza a leányzóhoz kizárólag magyarul beszélek, a férjem pedig szerbül, függetlenül attól, hogy anyanyelvi szinten beszéli a magyar nyelvet is. Így egyeztünk ugyanis meg: a hagyományokat és szokásokat viszont mindkét oldalról megmutatjuk neki. Nagyon jól együtt tudunk működni: szeretnénk, ha mindkét kultúrát megismerné és minél több nyelven beszélne.
A nyelvi korlátok leküzdése mellett Diana a legnehezebben a járványhelyzetet vészelte át. Férjével egyébként sokat ingáznak a két ország között, a koronavírus megjelenésekor azonban folyamatosan más rendelkezések voltak érvényben Magyarországon, mint Szerbiában. Ennek ellenére a fiatal magyar nőnek odahaza kellett szülnie. Itt ugyanis külföldi állampolgárként tartózkodik, Magyarországon viszont jogosult mindenre, ami a kismamákat megilleti.
DOKUMENTUMOK ÚTVESZTŐIBEN
Biankáék a párja lakásába költöztek össze: az újvidéki férfi piackutatással foglalkozik, a magyar lány viszont az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében talált önmagára. Bemondóként dolgozik, és nagyon szereti a munkaközösségét: szabadidejükben is sokszor találkoznak, együtt szórakoznak és közösen ünnepelnek. Ez sokat jelent számára: fontosnak tartja, hogy az embernek jó közérzete legyen a munkahelyén. Az eddigiekben ezt először szintén Újvidéken, a Vajdasági RTV munkatársaként élte meg.
– Egyelőre külföldi állampolgárként alkalmaznak, a szerbiai honosításra ugyanis még várni kell. A göröngyös út közepén járva merem azt mondani, hogy könnyebb hozzájutni az amerikai állampolgársághoz, mint a szerbhez. Minden évben ki kell fizetnem a tartózkodási-, illetve a munkaengedélyemet. Ehhez annyi papír kell, amennyi az embernek a születése óta sincs. Akkor igényelhetem majd az állampolgárságot, amikor legkevesebb négy tartózkodási engedélyt összegyűjtöttem, azaz az itt tartózkodásom ötödik évében. Itt ugyanis nem számít, hogy valaki férjnél van, vagy szerb állampolgárral alapított családot. A családegyesítés lehetőségének hiánya viszont jelentősen megnehezíti a várakozó mindennapjait – utal az itt-tartózkodásának egyetlen kellemetlenségére Bianka.
A JÖVŐ: TEMERIN ÉS ÚJVIDÉK
A két fiatal, jó megjelenésű sportos magyar hölgy barátsága immár két éve tart. Dincsi és Bius – ahogyan egymást szólítják – vajdaságban tervezik beteljesíteni a hasonsorssal összekötött útjukat.
– Nemrégiben sikerült egy telket vásárolnunk Temerinben – mondja büszkén Diana – Ha minden jól megy, akkor a jövő évben már át is költözhetünk egy kertes házba. Arra vágyom ugyanis, hogy egy kellemes, baráti hangulatú közösségben nőjön fel a gyermekem. Már várandósként meglepett, hogy itt mekkora tisztelettel bánnak a kismamákkal és a gyermekekkel. Számos európai országban megfordultam, de sehol sem tapasztaltam, hogy előre engednek a sorokban, vagy a boltokban külön kasszák nyitnak a gyermekes anyák előtt. Magyarországon például egy kicsit sem jellemző, hogy emberszámba vegyék a kismamákat vagy az anyukákat. Itt a postán annak ellenére is előre küldtek a kígyózó sorokból, hogy én szabadkoztam a pozitív megkülönböztetéstől. Olyan szintű családközpontúságra utal ez számomra, amely mellett minden más eltörpül.
– Imádom az itteni kultúrát, az embereket, és nagyon szeretem a nyelvet is: csordultig a lelkem, amikor hallgatom – sorolja elragadtatva a Duna másik partján Bianka. – Szeretem az ételeket és élvezem a szerb zenét is: jobban dobban rá a szívem, mint bármelyik általam ismert, gyerekkoromban kedvelt magyar zenére. Imádom a vajdaságiak mentalitását, ahogyan az emberek viselkednek egymással. Lehet, hogy a nagyvárosokban itt is más a hangulat, de én Újvidéket ismerem a legjobban, így elsősorban az itt szerzett tapasztalatról beszélek. Jelenleg a párommal nagyon élvezzük azt, amink van: elégedettek vagyunk a munkánkkal, szeretjük az embereket, akik körülvesznek bennünket, és azt is, ahol élünk. A város hangulata a Pécsett eltöltött idilli gyerekkorom világára emlékeztet. A fák, a levelek, a fények és a süsü galambok, amik mindenhol ott vannak. Mert Budapesten nincsenek ott mindenhol. Én viszont örökké nézni akarom a búgó madarak szertelen táncát az újvidéki Duna-parkban…
