Csányi Vilmos, a humánetológia nagy alakja mondta egyszer, hogy az emberiség fenntartására a mai lakosság kis része is elég lenne, már nem emlékszem, hogy 10 vagy 20 százalékot említett-e. Ám a fantáziám beindult. Csányi szerint nem tartható fenn, hogy az emberiség létszáma tovább növekedjen, valamilyen önkorlátozó mechanizmust kellene kitalálni, olyat, mint pl. Kínában az egy gyereket (csak kevésbé drasztikusat), vagy Indiában a jógát és számos más spirituális praktikát, vagy, ahogyan Európában volt a szerzetesrendek idejében, illetve a szocializmusban szokásos 2 gyereket, ez utóbbit én mondom, noha nem vagyok nagy szocialista, sőt kicsi sem.
Mégis ez a dolog forog a fejemben, mert mire hozzászokom egy cipőhöz és megszeretem, akkorra eltörik a talpa. Szeretem a bőrből készült cipőket, még akkor is, ha az állatokat is szeretem, így kétszeresen szíven szúr az, hogy hiába adta az életét egy állat azért, hogy nekem bőr cipőm legyen, mikor a gazember cipőgyártó olyan talpat tesz a bőr felsőrész alá, amely egy év alatt eltörik. Ez gazemberség. Valahol éreznünk kellene, hogy az állatok a testvéreink, hiszen ha simogatjuk őket, az nekik jó, ha megszúrják őket véreznek… Az állatok kínzásával, leölésével szemben nem szabadna közömbösnek lennünk. Nem szabadna a bőrüket nagy és sokrétű kezelés után a mesterembereknek, vagy óriáscégek alkalmazottainak úgy cipővé formálniuk, hogy egy olyan talpat tesznek alájuk, ami egy év alatt eltörik. Mert ez szerintem bűn. Háromszoros bűn. Bűn az állat ellen, bűn az ellen, aki csinálja a cipőt, és bűn a vevő ellen. A bűnös pedig mindaz, aki lefölözi ennek a hasznát (gyártó, bank, állam). Gondoljunk bele, milyen az az állatnak, akitől/amitől elvesszük az életét, ki tudja milyen fájdalmat okozva neki. Bűn ez a javából a természet ellen, a vásárló ellen, a dolgozó ellen is, aki elkészíti a cipőt. De ugyanez a helyzet a ruhával, a kabáttal, a számítógéppel, a mosógéppel és mindennel.
Csányi Vilmos azt is mondta, hogy ha az embereknek nincs mit csinálniuk, ha nem dolgoznak, akkor kontrollálhatatlanokká válnak, ezért a munkanélküliség nagy veszély, és ezt egyelőre a tervezett gyors elavulással kontrollálják. Azaz mindenkinek meg kell dolgoznia a fizetéséért, hogy meg tudja venni az élelmet, hogy legyen hol laknia, hogy melegedhessen, vagy hűtse magát. Legfőképpen pedig, hogy olyasmire adja ki a pénzét, ami hamarosan elromlik, és ami helyett újat kell vennie. Ez azonban öngyilkos stupiditás, hülyeség, csak az a baj vele, hogy még működik, de biztosan vége lesz. Velünk, emberekkel pedig az a baj, hogy addig nem változunk, amíg jó nagy pofonokat nem kapunk. Van egy vicc a svájciról: Mit tesz a svájci a konfettivel? Egyenesen a szemétbe önti. Nem lehetne azt, ami szemét, egyből a szemétbe önteni? Természet anyánk igazságos, amikor pofonokat kell osztogatni, nem anyás, sőt nem is apás, hanem érzéketlen. Egy löszfalleomlás, egy földcsuszamlás, egy hurrikán-tájfun, tornádó, nagy mennyiségű csapadék érzéketlenül öl meg embereket, nyomorít meg sokakat, teszi tönkre az életüket. És ez mind bekövetkezik napról napra, miközben gyártjuk a szemetet, hogy a 80 százaléknyi ember ne csináljon forradalmat. Nem lehetne erről előre gondolkodni? Csak úgy lehet megoldani, hogy fájjon az embereknek (is)?!
Az emberiségnek mindene megvan, ami kell. Pillanatok alatt tud panelházakat, sőt panelkórházakat építeni, a ruha elkészítése az egyik legegyszerűbb és legrosszabbul fizetett szakma, élelemből pedig épp eleget tudunk termelni. Eleget. Nem sokkal többet, nem annyit, ami pillanatnyilag elég, az emberiség növekedési rátája már így is próbára teszi a termelést. Ez nem tarthat mindörökké, nem lehet, hogy két és félszer (no nem is, „csak” két és egy negyedszer) annyi ember születik, mint amennyi meghal (Worldometer - real time world statistics (worldometers.info)).
Ha nem változik semmi, akkor mi lesz? Jön természet anyánk és verekszik, de van ennél rosszabb is: ember embernek lesz a farkasa, vízért, termőföldért kezd háborúkat. Ha valahol túl sok ember gyűlik össze, akkor vagy tömeges éhhalál, vagy agresszív támadás lesz az eredmény. Egyik se jó. Közben a gyártók játszadoznak a tervezett elavulással.
Az én gyermeteg lelkem minderre azt mondaná, hogy üljünk le és számoljuk át a dolgokat. Az első pont az lenne, hogy tartós termékeket gyártsanak. A fejlődést nemcsak pénzben mérnénk, hanem abban, hogy ki tud hosszabb élettartamú cikkeket gyártani, pl. a korai romlásért a termelő plusz adót fizetne (környezetterhelési adó… mondjuk, ez jó név lenne). A hosszan tartó eszközökért pedig a kormányok környezetvédelmi stimulációt osztanának, a forgalmi adóból, amit az élelemért fizetnénk. Mindenből meglenne, hogy mi számít hosszú használatnak (számítógép 50 év, autó 100 év, persze ezt fokozatosan érnénk el, mert a gyártókat sem szabad sokkolni). És még valami nagyon fontos lenne, hogy a gyártók a technikai eszközökhöz „installátorokat” (szerelő szakemberek) alkalmaznának, akik mindent beállítanának a készülékeken. Az elromlott, de a még jó lecserélt készülékeket (amelyekért mindkét fél jó nagy adót fizetne), és minden más terméket az gyűjtene vissza, aki legyártotta. Másodjára – vagy talán elsőre – meg kellene állni az eleve szemét gyártását, vagy megszervezni annak visszagyűjtését. Harmadjára: a szolgáltatások szektort a lehető legnagyobbra növelni, és a lehető legolcsóbbá tenni, ugyanis itt dolgozhatna sok ember, és emiatt nem gondolna forradalomra. Ezenkívül csökkenteni lehetne a munkaidőt, napi és heti szinten is. Ha a munkahét négynapos lenne, akkor a közlekedés ártalmas gázkibocsátása már nagyjából 1/5-ével csökkenne, a csúcsforgalom is.
Valószínű, hogy még így is sok ember rendelkezne sok szabadidővel. Nekik bizony iskolákat kellene építeni, hogy képezzék magukat, hogy megtalálják magukat. Nem elég a könyvekben meg az interneten „nyomni a szöveget”, hogy légy önmagad, találd meg önmagad, hanem egy kis segítségre is szükség lehetne. Ha már létezett egy „agy évtizede”, volt egy „fizika évszázada”, akkor lehet egy képzés évszázada is.
Egy iskolában a diák és a tanár aránya meg kellene, hogy változzon, sokkal több tanárra kellene, hogy jóval kevesebb diák jusson. Mondjuk egy a tíz arányban. Egy iskolában Coach-ok is dolgoznának, akik célzottan tudnák fejleszteni a gyerekek tehetségének kibontakoztatását. Egy iskolában nem egy iskolapedagógus vagy iskolapszichológus dolgozna, hanem 5–10. A gyerekek intelligenciáját (faktorok szerint), évenként nem egyszer, hanem az év elején és minden negyedévben, és évvégén mérni kellene, ugyanígy a kreativitást is. Minden negyedévben olyan összetett tesztet kellene írniuk, mint amit most 8. végén írnak, természetesen azon a szinten, amin vannak. Személyiségteszteket is legalább évi háromszor kellene végezni (ebből kiderülne, hogy ki lesz „tudós és ki álmodó” – és persze költő). És végül olyan számítógépeket kellene a gyerekek kezébe adni, amelyek nincsenek az internetre kötve, és nem lehet velük a világhálón böngészni, hanem csurig tele lennének jó játékokkal, amelyek egyben fejlesztenének is. Ha valaki minden játék minden szintjét teljesítette, akkor leadná a tartós gépét és kapna egy másikat, amely szintén tele van jó, még jobb játékprogramokkal, csak némileg nehezebbekkel. Az előző gépet pedig más, fiatalabb diák kapná el, aki azon a szinten van, hogy az a gép kell neki. Persze azokat is tisztelni kellene, akik az alkotásban lelik örömüket, akár egy Lego-szobában, akár festékek, agyag, gyöngyök között. Így gyorsan meglelné a társadalom a matematika, a kommunikáció, a memória, a programozás, a művészetek zsenijeit. És persze a zene sem maradhatna ki, és a kiugróan tehetségesek eleve fejlettségükhöz mért minőségű hangszeren játszanának. Minden diáknak mindennap kellene, hogy legyen zene, képzőművészet és sportórája.
Egy ilyen iskolában a tanár a tanítással foglalkozna, más, aki a pedáns pontosságban leli örömét, vezetné a naplót. Egy ilyen iskolában bőven lenne edző, nem tornatanár, edző(!) aki a fociban, a kézilabdában, a kosárlabdában, az úszásban, a szertornában, az atlétikában, a testépítésben lelné örömét, a diák meg kiválasztaná, meg le is mérnék a tehetségét, hogy miben jó. Egy ilyen iskolában lennének ilyen pályák, csarnokok.
A képzés lehetne negyedik gazdasági ág.
