2024. április 26., péntek

Szép, szomorú nők

Virág István portréi

Annyi szomorú nőt még nem láttam sehol máshol, mint Szerbiában. Egy magyarországi író barátom pedig állítja, hogy annyi szép nőt még nem látott, mint Zomborban. Tegyük hozzá, a ballagások idején járt nálam, amikor a várost elárasztották az életük fontos napjára kiöltözött, kisminkelt, csupa kacaj érettségiző lányok. Egy másik, vajdasági íróbarátom meg azt jegyezte meg, hogy Virág István zombori fotóművész felvételein mindenki úgy néz ki, mintha éppen most jött volna föl a szénbányából.

Mindegyik állításnak megvan a maga igazsága. István férfiportréin valóban hangsúlyos ez a szénbányász effektus, amit szaknyelven low key eljárásnak hív a fotográfia. Az eredmény alulvilágított, kiemelten drámai hatású fénykép, szemben a túlvilágított, high key fotókkal, amelyek felszabadultságot, vidámságot sugároznak. Tegyük hozzá, hogy a korábban a fotólaborban elérhető effektusokat manapság, a digitális kamerákon egyetlen gombnyomással, az expozíció vezérlésével el lehet érni.
A portréfotózásról úgy tartják, hogy fontos hozzá az alany és a fényképész együttműködése, a stúdió, a megvilágítás, nem árt, ha van mellé berendező, sminkes, miegyéb. Virág István nem stúdióban készíti portréit, hanem az utcai fotózás elkötelezettjeként kapásból. Lehetőleg az utcán, a szabadban, esetleg beltérben, zsánerkép részleteként.
Kérésemre összegyűjtött egy sor felvételt, ezek közül válogattam ki azokat, amelyek leginkább megérintettek. Van köztük szociofotó, ami az időskorral szembesíti a nézőt, street fotó, ahol az alanyok egyszerűen belefutottak a lencsébe, meg beállított kép is, ami ráadásul nem portré.
Ami különös figyelmet érdemel ezeken a felvételeken, hogy a nők flegmatikusak, durcásak, elesettek, fiatalok vagy idősek, de mindegyikük szép. Bármennyire szomorú is. A körülmények által rájuk merevedett bánat alól átsüt a természetes báj, amiért érdemes volt elkészíteni ezeket az arcképeket.