2024. április 26., péntek

Enni vagy nem enni

Ha egy anya, vagy apa fakanállal a kezében otthonosan, illetve mindig készségesen mozgó „konyhatündér”, az kiváltság a család többi tagja számára. Hiszen amíg a gépkocsik kőolaj származékkal működnek, bennünket embereket a főtt/sült étkekbe beleadott szeretetenergia tölt fel életerővel. Tapasztalhattuk már, hogy a saját kertünkből származó, vegyszermentes, friss zöldségből készült leves íze összehasonlíthatatlanul jobban esik, és táplálóbb, mint a boltból vásárolt műanyag tálcással összeütött, vagy az ételízesítővel kotyvasztott. Mint ahogy a fa lángjával, gyermekkorunk tüzelős „sporhet ringlijén” főtt étel íze is páratan. Mégis sokszor könnyebb a napi rohanásban a gyorsfagyasztott, félig készen megvásárolható, félórás időbefektetéssel étellé alakítható alapanyaghoz nyúlni, majd elfordítani a villanytűzhely gombját. Ehhez adódik még, hogy nálunk lázadáshoz közelítő közfelháborodás tárgya, ha munkahelyi kötelezettségeim nem teszik lehetővé a család időben és frissen főtt ételhez jutását ebéd gyanánt. A forradalmi durcimurci elkerülése érdekében még időben telefont ragadok, és rendkívül hálás vagyok a jó sorsomnak, hogy édesanyámra számíthatok, aki gyakorlatilag egy hívó szóra „átugrik” a szomszédos utcából, és magához ragadja a diktátor szerepét a konyhámban, amíg ritmusra járnak az ujjaim a billentyűzeten. Sokan nem tűrnék, az anyósukat meg egyenesen rühellnék a konyhájuk közelében, nos én nem tartozom ezen kirekesztők táborába!

Bevallom őszintén, már az óvodában sem a tűzhely volt a jelem, az általános iskolában a kötelező étkezői ügyelet egyenesen frusztrált, majd középiskolás koromban, az osztálytársnőim lelkes receptcseréit látva, tudatosult bennem, hogy a konyhai sürgölődés sosem lesz az identitásom része. Azonban egyszercsak elérkezett az a bizonyos pillanat az életemben, amikor megéhezett a család. Persze ez még nem emelt a gasztroműsorok, receptes oldalak rajongói körébe, de van az a pillanat, amikor az ember kényszerpályán mozog, és olyankor nem árt az egy-két kattintással járó gyors tanács. Ez nálam akkor fordul elő, amikor hirtelen kell néhány alapanyagból „valamit” összeütni, hogy az fogyasztható, meg tápláló is legyen. Az egyik ilyen, a gyerekek részéről is elfogadott „adj uramisten” recept alapanyaga lett a túró, a prézli és a tojás, amit nemes egyszerűséggel egy kis sóval ízesítve összekeverek, és gombóccá formálva zsírban kisütök. Van, hogy fiaim örömére „meztelencsigaként” tálalom, akkor kis, rövid rudacskának sütöm ki a változatosság kedvéért.

Azért is van szükség ilyen furfangra, mert rövid idő alatt kiderült, a gyermekeim nem engednek túl sok teret az eleve nyögvenyelősen indult gasztronómiai karrierem esetleges széles körű otthoni kibontakozásához. Barátaink, ismerőseink gyermekeit látva, róluk hallva egyszer csak férjemmel rádöbbentünk, hogy mi nem kicsit vagyunk speciális esetek, ami az étkek elfogadását, és a közöttük való válogatást illeti. Merthogy a fiaink – na meg mi tagadás, a családfő is – igencsak sok ételnek csupán az említésére is fintorra vágja a száját. Amit a gyerekek biztosan megesznek, az a paradicsomleves betűtésztával és a sült krumpli, aztán a jóféle házi kolbász. De jöhet a tejfölös tészta, a tejfölös kenyér és a pástétomos ropi, valamint a rostélyos hal, a csirke, a csevap is. A sonka és a főtt tojás igazából nálunk nem feltétlenül számít húsvéti ételnek, mert az év minden szakaszában „vevő” rá a csipet csapat. És most hirtelen ki is merültem az általuk „zöld fényt” kapott ételekből. Mégis, van egy valami, amit büszkén „családi” találmánynak nevezhetünk, vagyis még idősebb, ma már 11 éves fiunk találta ki egészen kiskorában. Ez pedig a banános gombóc. Igazából semmi ördöngösség nincs benne, ugyanúgy készül, mint a szilvás vagy a barackos testvére. Csakhogy ennek a közepébe banánt teszünk. Krumplit, vagyis burgonyát főzök, passzírozok, megvárom, hogy kihűljön, és összekeverem tojással, liszttel, meggyúrom, kinyújtom, kockákra vágom. Majd a közepébe banánt teszek, és gombócot formálok a tésztából. A lassú, de már forrásban lobogó vízbe helyezem, és várom, hogy felbukkanjon a felszínén. Közben már megpirítottam a prézlit, amiben a megfőtt labdácskákat megforgatom. Kizárólag tálalás előtt cukrozzák meg ízlés szerint a család tagjai. Az az érdekes, hogy a banános gombóc ötletgazdája mára annyi banános gombócot falt be, hogy már nem igazán kedveli. A hagyományát, a szeretetét, és az időnkénti követelés mesterségét átörökítette az öccsére. Így, amikor nagy ritkán banános gombóc készítésre adom a fejem, akkor okvetlenül kell készítenem üres darabokat is, hogy a banános gombóc atyja is fintorgás nélkül jóllakjon az ebéddel.