2024. április 26., péntek

Regény az eretnekségről

Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek

A püspöki rendelettel letett Esperest három napig nem tudták kivinni a templomból, mert a sekrestyés Pista áramot vezetett a vaskerítésbe. Amikor meg végre kihozták, senki se akarta eltemetni, mert hiányzott a pap feje. Még azt követően se, hogy kiderült, maga az Esperes hagyta meg végrendeletileg, hogy halála után válasszák el a törzsét a fejétől, nem kellett az egyháznak, meg a falu tanácsának se. Rossz fényt vetett volna rájuk, végül sekrestyés Pista hantoltatta el Mutu Zolika sírásó segítségével.

A bizarr kezdet után Milbacher Róbert regénye visszakanyarodik a Jézus születése előtti zsidó világba, ahol jószerével Zakariás pap és felesége, Erzsébet vénségét tárgyalja. Akkoriban még élénken emlékeztek Mani és Baál istenek kultuszára, de Ábrahám, Izsák és Izrael népének Jahve az uralkodója. Ebben a világban a papok áldozatokat mutatnak be, a próféták prófétálnak, angyalok járnak az emberek között, akik antropomorf teremtmények, leginkább csüggedt, vándorprófétákra hasonlítanak, de valamiféle titkos, szellemi kapcsolatban állnak egymással és urukkal, mai szóval, mintha Isten lenne a szerver, az angyalok pedig a munkaállomások.

A bibliai idők bemutatása fejezetenként váltakozó hangnemben történik, az egyikben a személy- és helynevek a héber megfelelőnek latin betűs átírásában jelennek meg, majd a magyar megfelelőjüket használja a szerző. A harmadik, az Esperes korát megjelenítő szólam a múlt század második felének Magyarországát idézi, kocsmai beszéd, pletykaszólam, ami leginkább hasonlít a szerző első, kiérdemelten népszerű regényének, a Szűz Mária jegyesének elbeszélői szólamához, csak vontatottabb, nehézkesebb és unalmasabb. Nem mintha a bibliai kor megjelenítése élénkebb, fordulatosabb cselekményt hordozna, kíméletlenül statikus minden. Nem meglepő, hiszen Zeharja/Zakariás, az Abija rendjéből származó papról a szerző se tud többet, mint amennyit a Teofilus szerint való evangyéliom (nem létező, esetleg apokrif evangélium) az orrára kötött. Zakariás egyébiránt is a halálra készül, fogy belőle az élet, szinte nem is mozdul, beszédkészségét is elveszíti, megnémul: mi érdekesség történhet egy naphosszat gyékényén heverő, néma aggastyánnal, aki képtelen még a fal mellett a vizeletét is elcsorgatni. Életénél szemléletesebb az öregedésének leírása: „Zeharjának onnantól kezdve nem szabadott, hogy kétsége legyen afelől, hogy a pusztulás azt jelenti, a teste visszatér a sárba, ahonnét vétetett, és nem marad belőle egyéb, csak a maroknyi törmelék és por. Tényleg úgy fogta föl, és nem is lehetett ezt másképp mondani, mint hogy a lelketlen agyagig alázza a halál. És ahelyett, hogy méltóságát megőrizve beletörődne az elkerülhetetlenbe, végül mégis vereségként kell mindezt elszenvednie. Megalázta tehát a zsigeri, ki tudja, honnan fakadó ragaszkodás az egyre nyomorúságosabb élethez. És úgy viselkedik még nyomorúságában is, mintha valaki valaha egészen mást ígért volna neki, és ő most sértődött gyerekként követelné a jussát.” […] „Azóta csak riadtan hallgatja, hogyan szaporodik testében az idegen anyag, hogyan gyűlik benne a halál.” […] „Tehetetlenül vette hát tudomásul, hogy végképp magára maradt a pusztulással.” […] „Azóta csak hallgatózik befelé, azt figyeli, hogyan porlik szét.”

Az ókori történések pontos idejéről is értesülhetünk a regényből, ha igényeljük az időbeli behatárolást: „Chesván hó harmadik hetének péntekjén történt mindez, a teremtés háromezer-hétszázhatvanadik esztendejében.” […] „Történt vala mindez Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, mikor Júdeában Ponczius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes, Annás és Kajafás főpapságának idejében.”

Az emlékezésnek kiemelt szerepe van a zsidóság kollektív identitásának megképződésében: „Talán tényleg nem is annyira fontos ez a részlet azok számára, akik csak a nagy történetekre kíváncsiak – különösen annak fényében, ami történt, és főleg mindannak fényében, ami történni fog a következőkben –, de nekünk tudnunk kell erről az apróságról is, ha a teljes és alapos megismerésére törekszünk mindannak, ami megesett ezzel a szegény, Abija rendjéből való pappal.” Emlékezetében hordozta, hogy Heródes király „bemocskolta Salamon Templomának köveit, amikor fennhéjázó gőgjében ezekre a szent alapokra szentségtelen és hivalkodó épületet emeltetett, hogy szagos füvekkel, gazdag égő áldozattal odacsalogassa az Istent. Aztán látván, hogy az Úr nem költözik be mégsem ebbe a vérrel, füsttel és korommal szennyezett, pogány bordélyba, Baál sátáni templomába, idegen istent vitetett be oda, arra kényszerítvén az Úr igaz gyermekeit, hogy fejet hajtsanak egy tisztátalan bálvány előtt. Nem véletlen hát, hogy mostanra csak halál és pusztulás árad onnan szét, árnyékba borítva Jehúda földjét, és elhomályosítva az egy és igaz Isten arcának fényességét.”

Jól elunatkozik az olvasó, amíg a szerző fel nem tárja az összefüggéseket. A regény kulcskérdése az eretnekség. Az Esperes nem kergült meg, hanem magáévá tette a meggyőződést, hogy nem Jézus, hanem Keresztelő János volt az igazi messiás, a valódi megváltó, ekkor ki akarta vinni a templomból a mosolygós szűzanya szobrát, és ezért távolítja el a fejét törzséről sekrestyés Pista, miként hajdanán Heródes Antipász fejét vétette Jánosnak.

Ennek a felismerésnek köszönhetően világosodnak meg a regényben ügyesen elhelyezett összefüggések, például Jézus és János rokonsága, amit Lukács evangéliuma anyai ágú kapcsolatként ír le, a Milbacher által hivatkozott Teofilus pedig arra utal, hogy mindkettőjük apja a Szentlélek volt, a teherbe esett asszonyok, Erzsébet és Mária angyali üdvözletben részesültek.