2021. december 1., szerda

Ahol mi vagyunk

„Hogy honnan jövök? Onnan, ahol szomorú a vasárnap. Onnan, ahol borúsan látjuk a jövőt. De rájöttem, hogy ez nem visz előre. Ezért inkább azt kérdezd, hová megyek! Oda, ahol érdemes emelt fővel járni, oda, ahol van bátorságunk új dolgokba belevágni, oda, ahol elismerjük mások sikereit, és osztozunk az örömükben. Oda, ahol a jókedveddel sosem vagy egyedül, oda, ahol a poharat félig telinek látjuk. És tudod, hol van ez a hely? Itt, körülötted. Csak észre kell venned…” – hallhattuk egy jó néhány évvel ezelőtti sörreklámban, amely az adott ital népszerűsítése mellett akarva-akaratlanul is arra hívta fel a figyelmünket, hogy akármennyire is hajlamosak vagyunk másokat vagy éppen a körülményeket okolni az életünket meghatározó nehézségekért, azok kezeléséért, akárcsak a dolgokhoz való hozzáállásunk kialakításáért a legtöbb esetben mégiscsak mi magunk vagyunk a felelősek.

Akárcsak a döntéseinkért, tehetnénk hozzá halkan, amelyek esetében bármilyen tényezők is befolyásolnak bennünket, végül is csak mi magunk lehetünk azok, akik meghozzuk őket. Tegyük ezt akár hirtelen, az első megérzés alapján, akár megfontoltan, hosszas mérlegelés után. Döntéseinket, akarjuk vagy sem, egyéb tényezők mellett értelemszerűen a kockázatvállalás mértéke is jelentősen befolyásolja. Nemcsak akkor, amikor arról határozunk, elmegyünk-e nyaralni, vagy sem, és ha igen, akkor milyen távol eső térséget választunk, hanem az olyan élethelyzetekben is, amikor a pillanat tört része alatt kell eldöntenünk, a munkába vagy egy fontos találkozóra rohanva átmegyünk-e még a sárgán, vagy megvárjuk a következő zöldet; egy jelentéktelennek tűnő vita hevében a fejéhez vágjuk-e a vitapartnerünknek azokat a dolgokat, amikkel akaratlanul is a lelkébe gázolunk, és ezzel örökre vérig sértjük, vagy engedjük, hogy úgy érezze, diadalmaskodott felettünk, és ezzel visszaadjuk az önbecsülését; illetve egy feszültséggel teli pillanatban kegyetlenül kedvesünk arcába vágjuk-e a fájó igazságot, vagy megpróbáljuk árnyalni azt a lelki egyensúly és a családi béke fenntartása érdekében. Dönthetünk így is, úgy is. Rajtunk múlik, nem másokon.

Ahogyan az is, hogy ha lehetőségünk van rá, segítünk-e másokon. Mert amikor azt kérdezik tőlünk, hajlandók vagyunk-e erre, akkor akármennyire is azonnal rávágnánk, hogy igen, mert mi jó emberek vagyunk, és segítünk, akin csak lehet, szembe kell néznünk azzal, hogy jóval kevésbé lenne határozott és magától értetődő a válaszunk, ha felsejlenének előttünk azok a képek, amikor le akarnak szólítani minket az utcán, mi pedig úgy teszünk, mintha észre sem vennénk, vagy éppen nagyon sietnénk; amikor elfordítjuk a fejünket, ha valaki pénzt kér tőlünk; vagy amikor továbbhaladunk, ha látjuk, hogy ott fekszik valaki az út mentén, azzal nyugtatva a lelkiismeretünket, hogy biztos csak részeg, majd kialussza magát, és hazamegy.

Persze, ha mindezt megfordítjuk, akkor joggal merülhet fel a kérdés: Vajon elvárhatunk-e segítséget olyan helyzetekben másoktól, amelyekben mi nem segítünk másokon? Egyáltalán hol húzódik meg a határ a két terület között? Valójában szükség van-e az ilyen jellegű határok meghúzására? És vajon a mindennapok során kellő odafigyeléssel viseltetünk-e azok iránt a személyek iránt, akik nekünk nyújtanak segítséget? Értékeljük-e azokat az apróságokat, amelyeket másoktól kapunk, azokat a semmiségeknek tűnő szavakat, mondatokat vagy tetteket, amelyek akár észrevétlenül is hozzásegítenek bennünket a céljaink vagy éppen a sikereink eléréséhez, legyen szó csupán egy bátorító gesztusról, egy kedves iránymutatásról, egy rossz döntés meghozatalának megakadályozásáról vagy bármilyen más olyan apróságról, amely kívülről talán lényegtelennek tűnik, mégis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megtegyük a következő lépést az utunkon, illetve ha már megtesszük, akkor jó irányba tegyük azt meg?

A jó irány ugyanis kétségtelenül az, amikor arra tartunk, ahol – miként az idézett reklámban megszólalók is elmondják – érdemes emelt fővel járni, van bátorságunk új dolgokba belevágni, elismerjük mások sikereit, és osztozunk az örömükben, a jókedvünkkel sosem vagyunk egyedül, a poharunkat pedig félig telinek láthatjuk. A kérdés csupán az, hogy mindezt felismerjük-e, és ha igen, akkor egyedül tesszük ezt meg, vagy mások segítségével, illetve mások egyedül teszik-e meg, vagy a mi segítségünkkel. Meg az, hogy egyedül vagy közösen jövünk-e rá arra, hogy az a bizonyos hely éppen ott van, ahol mi vagyunk – nemcsak a sörreklámban, hanem a mindennapokban is.