Azt mondja, vonat fog szaladgálni itt városban?/ Dehogy vonat, tremtrén, amit úgy kell írni, hogy t-r-a-m-t-r-a-i-n, ezt olvastam az újságban./ És gondolja, hogy ettől okosabb lettem?/ Maga nem lesz már semmitől okosabb, de akkor is megépült Szeged meg Vásárhely között a villamosvonat, mert így is emlegetik. Ez pedig nem más, mint egy olyan jármű, ami a vasúti sínen vonat, a villamos sínre kanyarodva meg villamos lesz belőle./ És erre fel mernek szállni majd az emberek?/ Miért ne mernének?!/ Felszállnak, utaznak, oszt jónapot. Nem értem én, hogy a vén emberek miért nem tudják elfogadni, hogy változik a világ...
Bár a hajnali ébredés fáradtsága érződött a hangokon, mégis civakodós vidámsággal lökdösték egymást a beszélgetés mondatai a piactéren. De az „oszt jónapotot” olyan dühvel vágta Perczegi Lajos arcába Vajnák úr, a zárás után hazafelé tartó hentes, hogy a hangok fennakadtak az öreg zöldséges ráncain, de még bele is marta napszítta bőrébe, ahogy vércse mar a mezőn fellelt áldozata hátába.
Hogy mik vannak? – bámult Vajnák után Perczegi, és miközben azt szemlélte, mégis mennyi áru maradt a nyakán a szombati záráskor, megbolondult, rohanó, telefont markolászó világ friss csodáit gyűjtögette megvénült agyában. De csak addig, amíg a gondolatok fortyogó hullámai meg nem botlottak egy emlékbe.
– Ötvenéves történetem most jutott eszembe, legfeljebb pár évvel kevesebb, meghallgatja? – kiáltott Vajnák után Perczegi. Majd lustán kinyújtóztatta gyümölcspakolásban megfáradt tagjait, kezeit széttárta, megtáncoltatta minden ujját, kézfejével törölte le arcáról az izzadtságcseppeket. Egy sóhajtás után mélyet szippantott a levegőből, és a piaczárás előtti csöndben egy öreg jászsági parasztemberről mesélt, aki italtól hergelt hevületében késsel szúra agyon egy rokonát.
– Úgy mesélték – kínálta almával a visszaforduló Vajnákot – testvére volt, mégpedig az öccse volt az áldozat, aki a szülőfalujára nem úgy gondolt, mint édes otthonára, hanem szűkre ácsolt karámra, amiből elvágyott a teste. De elvágyott a lelke is. Az orra nem bírta a dohos tanya szagát, füle nem tűrte éhes disznók moslékra váró röfögését, feneke utálta már gyerekkorban a rongyos falú iskolát, a frissen kaszált árokpartba kapaszkodó füvet, lába irtózott a köves útra pottyantott tehéntrágyától, szeme nézni sem bírta a kocsma előtt sorakozó, rozsdafoltos bicikliket. Mint ahogy az apja réveteg tekintetét sem, amikor a kocsmából hazabotorkálva, azon törte a fejét, pofonnal csiholjon szikrákat felesége szemében, vagy előbb hányjon egy jó nagyot, gyomrát tisztítva, száját büdösítve a kukoricagóré mögött. De még a templom harangjának kongásától is menekült, amikor végül messzi városban nézett ki magának iskolát.
Szóval a fiú elment, kitanult tucatnyi iskolát. Azt is mesélték, miközben feje megtelt tudománnyal, még a tekintete is kifényesedett, de leginkább a pénztárcája lett olyan kövér, amilyet a falujában még senki nem látott. Mint ahogy olyan kocsit sem, amilyennel ez a tudós ember, nagy pesti gyárnak igazgatója akkor tért csak haza, amikor hírét vette, nemcsak borba szerelmesedő apja, de anyja is földbe került, utolsó útjukra öreg pap, falun maradt, trágyaszagú testvére, annak családja, meg apró harang kongása kísérte csak.
– Ha jussodért jöttél, jobb, ha visszafordulsz! Apánkat, saját hányadékából én mostam ki, anyánkat én etettem, amikor gyöngesége ágyba döntötte már. Gazszálat, egyet nem raktál keresztbe, az ásód egyetlen nyomot nem hagyott a földünkön, gyümölcsösben barackot egy darabot se vettél le a fáról, miféle pénzre vágyhatnál? – morogta a bátyja, éles késsel, harcos dühvel hasította a szalonnát, hagymát, kemencében sült kenyeret.
És az öccse szavát hallgatta, aki jogról beszélt, örökséget szabályozó paragrafusokról, de leginkább a perről, amit bíróságon indít majd.
– Belegebedsz a költségekbe, a tyúkod is éhen döglik, annyi lesz az illeték, ügyvédek díja. Jobb, ha megegyezünk.
Azt mesélik, ilyen mondatok röpködtek a diófa árnyékában, pofozkodást ökölcsapás követte, hörgés lett a vége. A szalonnát szelő éles kés Pestről érkezett tudós ember tüdejét tépte föl, vére patakzott vasalt öltönyére, szemében kihűlt a tekintet. Mire rendőr érkezett, mentős magyarázta: itt már Isten se segíthet.
– Ha jól emlékszem, tizenöt évre zárták rá a börtönkaput Szegeden – simogatott meg egy körtét Perczegi –, amiről addig csak annyit hallott, hogy felhőkbe kapaszkodó kéttornyú dómjára büszke, és még a kerítést is Pick szalámiból fonják. Itt aztán megtanulta, milyen is az, ha ötven emberrel együtt zavarják be hetente kétszer a közös fürdőbe, milyen, ha rádől az este, de elkerüli az álom, mert szeme csillagot keres az égen, de valahogy soha nem talál. Azt mondják, mindezt eltűrte, csak káromkodós szavak hergelték fel benne a dühöt. És olyankor ökölbe szorult a keze, tekintete hidegebb lett, mint éles késén az acél, és úgy mordult, hogy a cellában még a falra mászó légy is vigyázzba vágta magát. Mert erős volt, mint egy bivaly, bőre alatt vaskos izmok feszültek, ütésétől rettegett minden fegyenc, de segítségét megkapta mindaz, ki bajba került. A börtön gyárában meg nem akadt egyetlen olyan munkafelügyelő sem, aki ne csalta volna saját csapatába rönköt cipelni, bútort emelgetni, autó platóját színültig megrakodni.
De szólni, azt mondják, kettőt se szólt. Munkájából cellába visszatérve csak ült az ágya szélén, és meredten bámulta a falat, mintha a tégláktól várna választ olyan kérdésre, amit fel sem tett soha. Csak egy szót ismert: nem. Ezt mondta, ha azt kérdezték, levelet várhat-e valakitől? Ezzel ütötte le a kérdést, ha arról faggatták: tervet készített-e már arról, mit kezd az életével, ha egyszer a rácsok mögül szabadul? Nem – morogta, ha arra kérték, bűnéről, családjáról, múltjáról, munkájáról mesélne-e? Társai, hétpróbás gazemberek, ötszáz forintért is halált osztó gyilkosok, maszatos kurvákkal fetrengő, megtagadott csókért ölő pesti csibészek idővel megszokták hallgatását, amiről azt sejtették, sötét titkot rejthet, de leszoktak a faggatózásról. Inkább meséket, vad, viharos legendákat találtak ki két nem válasz közé, olyanokat, amilyenekkel tele a világ minden börtöne. És ha az öreg – merthogy öregnek szólították, pedig még negyvenéves volt csupán, amikor első karácsonyán mormogott el imát a falak mögött – leült a cella egyetlen asztalához, hogy lassan őrölje meg dohány füstjétől elsárgul fogaival az ebéd minden falatját, nem hallatszott más, mint kanalak csörgése, vastag szeletről tört kenyérrel elnyomott csámcsogás.
– Vagy nem is így volt? – nézett Vajnákra Perczegi. – Az öreg egyszer, még rabsága legelején kimondta az igent is. Mégpedig arra a kérdésre: oszt, jóember, ez a ceruza, meg ez a papíros megfelel-e? No, akkor bólintott, igent mormogott, leült az ágya szélére, kölcsönkért vastag könyvet tett a combjára, és írni kezdett. Órákon át rajzolta a kuszán tántorgó betűket, látszott réveteg tekintetén, alaposan meggondol minden szót, majd amikor megcímezte a borítékot is, így szólt a postát összegyűjtő fegyőrhöz: megírtam, utolsó üzenetem küldöm haza, tisztelettel kérem őrmester úr, vigyázzon nagyon reája, postásnak csak annyit mondjon: ne feledje kikézbesíteni.
– Aztán amikor letelt a tizenöt év, egy szép hajnalon civilbe öltöztették, szikár testén lötyögött a nadrág, lötyögött a gatya, oszt mondták neki: bátyám, mehet isten hírével, barack szüretére éppen hazaér. Állítólag, de csak állítólag, hiszen tudja, emberek szájában mindig ferdén fordul a szó, az egyik őr még meg is siratta, merthogy jó rabból azért nem terem minden bokor tövében. Az öreg meg illedelmesen elköszönt, kidugta fejét a kapun, és szíjjal összefogott kis bőröndjével elindult tornyos-palotás Szeged városában, amiből addig csak szögesdróttal koronázott bástyafalat látott. Itt kóválygott a piactéren – mesélték akkor –, majd egyszer csak hallja ám az őr, hogy kopognak a börtön kapuján. Az öreg állt ott, illedelmes kérte: ha lehetne, inkább talán engedjék vissza, mert ebben a világban neki nem maradt hely.
– Aztán mi bántja bátyám? Tán követelőzős menyecske ugrott a nyakába, de nem tudta, mit kezdjen vele? – rejtette zavarát vigyor alá az őr.
– Csuda történt. Dróton lógnak a buszok – sírta el magát a késes paraszt, és a lépcsőn ülve sírt, taknya is, nyála is összefolyt arcán. Persze elzavarták, azóta sem tud róla senki.
– Ha elmondanám, mikor indult a trolijárat Szegeden, mert hát a sose látott trolitól vakult az öreg szeme, zsibbadt az agya, mi mástól, azt is kihámozhatná mesémből, mikor zokogott a késes ember. De ez már legyen a maga dolga… – nézett Vajnákra Perczegi, így jelezve: a meséjének vége.
– Ha már ennyi mindent kiderített, én meg mindezt végig is hallgattam, ugyan árulja el: és abban a levélben, a családjától elbúcsúzó levélben mégis mi állt? – törte meg Vajnák némaságát a kíváncsiság.
– Sok minden, mondtam már, órákig írta. Minden részletét honnan is tudnám? De azt beleírta, hogy soha nem döfte volna a kését az öltönyös öccsébe, ha az, a nagy vita közepette nem támad rá ól mellé támasztott vasvillával, nem szorítja tanya falához, nem üvölti teli torokból: már pedig a tanya feléért járó pénzt vagy most, de azonnal a kezembe nyomod, vagy itt folyatom ki az összes véredet. A vasvilla három ága már torkánál szúrta a bőrt, amikor a bátyja, hatalmas félelmében, a késtől kért segítséget.
– De hát ez önvédelem volt, minden bíró felment ilyenért – fagyott Vajnákra a bőr Perczegi jeges tekintetétől.
– Gyilkosság volt ez, testvérgyilkosság. Bűnöm alól csak a Jóisten oldozhat fel. Ezt is a levélben írta. Meg azt: asszony, ne várj rám, soha nem megyek én már haza, mert gyilkos bitangnak nincs hazája. Meg azt: nevemet vesd le, a tanácsházán majd segítenek, nem akarom, hogy a fiam gyilkos nevével nőjön fel. De az asszony nem ment tanácshoz, csak a tanya mögé, zöldséges kertjébe, és a levél elolvasása után egy álló napon át kapált, verte a nehéz vasat a földbe. A levélre soha nem válaszolt, tudta, az ura nem bontaná ki. Fiát egyedül nevelte, férfi csókját soha többé nem érezte arcán, falu boltjában elfogadta: ő már csak elforduló, mogorva asszonyok hátát nézheti. Haragja akkor is csöndes volt, amikor megtudta, fiát az iskolában mindennap gúnyolják, a gyereke százszor is letörölte már arcáról a ráköpött nyálat. És minden délben kiállt a kövesúthoz, ott, ahol a tanyáról vezető földes-sáros ömlik az aszfaltra, mert úgy tudta: a rabokat hajnalban engedik ki, és az ura ebédre hazaérhet. Ott találták meg ijedt emberek, amikor egy esős napon, mint az orvos mondta, megállt a szíve, hirtelen halállal bukott rá a kilométerkőre, arcából utoljára serkent a vér – mondta Perczegi, és érezte: olyan könnyű lett a lelke, mint aki püspöknek gyónt.
De több szóra nem maradt ereje. Azt már nem mondta el, hogy akkor cserélte a jászsági tanyát Szeged mellettire, akkor fogadta meg: amíg csak él, a börtön fala mellett árul, mert ha a késes ember él, egyszer úgyis visszatér ide. És akkor megszorítja kezét. Nem dühvel, inkább szeretettel. De nem jött. Az apja, gyilkosságért elítélt, Szeged Csillag börtönébe zárt apja arcát nem látta soha…
– Még hogy dróton lóg a busz! Na, az jó, ilyet sem hallottam soha – nevette el magát Vajnák, és arra gondolt, ha megjön a tremtrén, vagy mi a fene, Perczegit elcsalja magával egy útra. Lehet, hogy Vásárhelyre, de az is lehet, hogy egészen Szabadkáig. Azt hallotta, hamarosan építik az új síneket.
