2023. február 2., csütörtök

Az esetlegességet a stratégiák váltották fel

Pásztor Istvánnal, a VMSZ elnökével az elmúlt 15 év eredményeiről és a jelen kihívásairól beszélgettünk

Pásztor Istvánnak, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének és a tartományi parlament elnökének munkáját augusztus 20-án, az államalapítás napján az anyaország vezetése a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal magyar állami kitüntetéssel ismerte el. Mint a laudációban elhangzott, a vajdasági magyarság érdekében több évtizede fáradhatatlanul végzett szolgálata, valamint a magyar–szerb megbékélési folyamatban, illetve a két ország kapcsolatrendszerének megerősítésében betöltött példaértékű szerepe elismeréseként kapta az elismerést. Pásztor Istvánnal a csaknem 15 éves pártelnöki munkájáról, illetve az aktuális történésekről beszélgettünk a kitüntetése kapcsán.

MÉRFÖLDKÖVEK
A díjak, elismerések odaítélése az életpálya áttekintését is jelenti. Ön csaknem másfél évtizede áll a VMSZ élén. Milyen mérföldkövek voltak ez alatt az idő alatt a párt életében?
– Hihetetlenül nehéz a mérföldköveket definiálni, mert a 15 év nagyon hosszú idő. Kulcsfontosságúnak tartom azt, hogy sikerült a magyar összefogást létrehozni, és az előtte több mint egy évtizede viaskodó pártok között sikerült szót érteni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak/voltak Ágoston Andrásnak, mert partnerem volt ebben. Mérföldkő 2012-ben az a 93 000 szavazat, amit az elnökválasztáson mint első magyar köztársasági elnökjelölt kaptam, ami megváltoztatta a közösségi hangulatot, mert azt bizonyította vagy azt villantotta fel, hogyha van egy támogatható koncepció, elképzelés, alapállás, akkor amögé felsorakoznak az emberek. Szerintem ez kulcsfontosságú volt. Ezt követően volt egy előrehozott választás, amelyben ezt a folyamatot tovább tudtuk vinni, és megerősítettük azt a parlamenti pozíciót, amit a 2007-es választás hosszú idő után újra megteremtett, és onnantól kezdve elkezdtünk építkezni a szótértés szándékával. Az elmúlt 15 évet az jellemezte, hogy újra és újra nekilendültünk annak, hogy megpróbáljuk megtalálni a közösségen belüli közös nevezőket. Volt, amikor ez nagyobb mértékben sikerült, volt, amikor kisebb mértékben. Ami még kiemelten fontos, hogy a VMSZ megváltoztatta a politikához való viszonyát. Az esetlegességet, a majd lesz valahogy politikáját elhagyva, hosszú távon, stratégiákban kezdtünk el gondolkodni. Nem azért hoztuk a döntéseket, hogy jegyzőkönyvek legyenek, hanem azért, hogy az kötelezettséget jelentsen mindenki számára. Volt is ebből sok ribillió és sok baj, de szerintem ez tette komollyá a VMSZ politizálását, és az, hogy folytatva a kezdetektől létező VMSZ-es gyakorlatot, mi rengeteget voltunk és vagyunk most is a terepen. A VMSZ-nek sikerült egy mindenhol jelen lévő szervezetet felépítenie. Több mint 150 helyi szervezetünk van. Úgy gondolom, hogy ott, ahol magyar ember él, és ahol az ott élő magyarok akarják, ott van VMSZ-szervezet. Elég jelentős hatékonysággal működünk.

Megalakulása óta Pásztor István áll leghossszabb ideje a VMSZ élén (Ótos András felvétele)

Megalakulása óta Pásztor István áll leghossszabb ideje a VMSZ élén (Ótos András felvétele)

BIZALOMÉPÍTÉS
A laudációban elhangzott, hogy a Magyarország és Szerbia közötti kapcsolat építésében elnök úr fontos szerepet játszott. Milyen eredmények születtek a másfél évtized alatt?
– Teljesen más helyzetben vagyunk most, mint 10-15 évvel ezelőtt voltunk. Akkor egyik a másikában a veszélyforrást, az ellenséget, a konfliktust látta. Láthatóbb módon vagy egy kicsit visszafogottabb módon, de végül is a bizalmatlanság volt az, ami jellemezte a viszonyokat. Szerintem az elmúlt egy évtizedben elindult egy bizalomépítés, és ez a bizalomépítés azt eredményezte, hogy az került előtérbe, ami közös érdek. Nem vehető ki ebből a közös történetből az, hogy megváltozott az európai és a világpolitika. Felértékelődtek a régiós kapcsolatok. Semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül a kormányváltás, az a politikai váltás, ami Magyarországon történt, vagy az, ami 2012 után itt volt. És nagyon fontos a két első ember közötti személyes szimpátiának vagy bizalmi rendszernek a létrejötte, megerősödése. Rendkívül fontos a történelmi megbékélésnek, a múlttal való szembenézésnek a ténye. Ezek mind olyan kockái a fundamentumnak, ami egy teljesen más építkezést tett lehetővé. Ez a kapcsolatok gazdagításának az építése, amelynek mi, vajdasági magyarok alkotói és haszonélvezői is vagyunk. Elérkeztünk addig, hogy szeptember elején a közös kormányülésen Budapesten aláírásra kerül a két ország közötti stratégiai partnerségről szóló megállapodás. Az, hogy ez realitássá vált, nem a véletlen műve. Annak az eredménye, hogy ezért mindenki naponta dolgozott.

A MEGBÉKÉLÉSI FOLYAMAT
A két ország közötti kapcsolatban nagy jelentősége van a megbékélési folyamatnak. Ön ebben kiemelkedő szerepet játszott.
– Ha leszámítjuk a német–lengyel, német–francia megbékélést, ehhez hasonló nem volt Európában. Ha nemzetpolitikai szempontból nézzük, senkinek rajtunk kívül ezt nem sikerült megcsinálnia. Ha Szerbia pozíciójából nézzük: senkivel nincs olyan viszonya Szerbiának, mint Magyarországgal. Ha ez annyira egyszerű volna, akkor mindenki megcsinálta volna. Éppen ezért van ennek szerintem egy különleges jelentősége. Másokkal ezt nem sikerült se Magyarországnak se Szerbiának megtennie. Ez nem Magyarországnak és Szerbiának a hibája vagy elsődleges hibája, mert ha egymással el tudták ezt érni, akkor elvben ez a képesség és készség megvan máshol is. Ugyanakkor ez arra is rámutat, hogy mi az egyik feladata a határon túli magyar közösségnek. Nemcsak az identitás megőrzés, hanem egy másfajta viszonyrendszer kialakítása az anyaország és a szülőföld között. A megszokott viszony a konfliktuson, az összetűzésen alapuló viszonyrendszer. Mi ebből kiléptünk és a partnerséget, az együttműködést helyeztük a középpontba.

A PÁRTSZAKADÁSRÓL
2015-ben megalakult a Magyar Mozgalom. Ez tulajdonképpen egy törés volt a VMSZ történetében. Hogyan látja hat év távlatából, mi vezetett a szakadáshoz?
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megtörtént. Hónapokon keresztül szado-mazohista módon több tíz órákat beszélgettünk. Azzal a meggyőződéssel keltünk fel az asztal mellől, hogy a dolgokat letisztáztuk, mégis minden folytatódott úgyanúgy, mint korábban. Ha az érintett tagok kizárása nem történt volna meg, akkor ráment volna az egész szervezet, az egész érdekérvényesítő erő. Nagy vérveszteség volt, emberileg borzalmas árat kellett mindannyiunknak fizetni, de egy idő után konszolidálódott minden, és ez lehetővé tette, hogy rengeteg új ember kerüljön abba a helyzetbe, amibe nem került volna soha. Felnőtt egy újabb nemzedék, amely elkötelezett, felkészült, képzett, bizonyítási vágya van. A politika is megváltozott. A parttalan, soha véget nem érő vitákat a mai politika nem bírja el. Ma helyzetet kell értékelni, alternatívákat kell keresni, döntéseket kell hozni, és a döntéseket végre kell hajtani. Nem lehet folyamatosan mindent megkérdőjelezni, mert a folyamatos megkérdőjelezés egy értelmiségi létforma ugyan, de a politika ezt nem bírja el. A határon túli magyar szervezetek, így a VMSZ is egy ernyőszervezet. Ez azt jelenti, hogy nagyon széles politikai palettához tartozó emberek alkotják, akiknek a közös nevezője: a nemzeti ügy közös szolgálata. De eljönnek azok a pillanatok, amikor a széles palettának egy része „lelóg az asztalról". Ez történt meg néhány éve. Azok, akik a politikai szocializálódásukat az SZDSZ-en keresztül élték meg a 90-es években, azoknak sokká vált a VMSZ viszonya a Fidesz irányába és a Szerb Haladó Párt irányába. Ez a politikai mozgatórugója annak, ami történt. Volt itt egy hamis önkép. Ezek az emberek arról voltak meggyőződve, hogy ők „csinálják" a Vajdasági Magyar Szövetséget. Ez a szervezet tőlük olyan, amilyen. Biztos, hogy nagy szerepük volt benne, ezt soha nem kérdőjeleztem meg, és ma sem teszem, de az egészen biztos, hogy nem volt kellő politikai erejük, kellő emberi energiájuk, hogy abból, amit hat évvel ezelőtt elindítottak, valamit csináljanak. Egy nagy rombolás volt a következmény, amit sikerült úgy-ahogy eltakarítani, amit sikerült úgy-ahogy szanálni. És az egésznek az lett a következménye, hogy ők kikoptak a közéletből. Vannak felvillanásaik, aláírásgyűjtéseik, meg egyebek, de ez nem a politika. Az elmúlt 15 évben több ilyen esemény volt, persze ilyen nagy nem volt, mint 2015-ben.
Igazából ennek a történetnek nem én voltam a célkeresztjében, és ezt megelőzően is a magyarországi politika és a Fidesz volt a célkeresztjében. Innen próbálták meg a történetet megbontani. Letisztult ez a kép, több alkalommal nekifutottak ennek a történetnek, belevitték a vajdasági magyarságot az ipari méretű okirathamisításba, és minden egyéb eszközt kihasználtak, hogy megtörjenek bennünket. Hála istennek ez mögöttünk van. Azt szokták mondani az ilyen helyzetekre, hogy az ember vagy belepusztul, vagy erősebben jön ki belőle. Szerintem mi szervezeti szempontból erősebben jöttünk ki ebből a történetből, az én számomra sok emberi keserűséget és csalódást jelentett, de ez az én magánügyem.

Pásztor István: Beszélgetésre hívom a színházi vezetőket (Ótos András felvétele)

Pásztor István: Beszélgetésre hívom a színházi vezetőket (Ótos András felvétele)

A TANYASZÍNHÁZRÓL
Ön nyilvánosan felkínálta, hogy moderátora lesz egy beszélgetésnek a Tanyaszínházzal kapcsolatban. Kiket vár erre a beszélgetésre, és mi lehet ennek a végkifejlete?
– A megoldást abban látom, ha leülünk és beszélgetünk. Ez az egész dolog azért következett be, mert ez az elmúlt években elmaradt. Emlékeztetni szeretnék, hogy az MNT 2012-ben elfogadott egy egész sor stratégiát. Ezeknek a dokumentumoknak az ideje lejárt. Az élet felülírta őket. Elmúlt 10 év. Az elmúlt 3-4 évben le kellett volna porolni ezeket a dokumentumokat, meg kellett volna nézni, hol vagyunk, merre kell tartanunk. Ez elmaradt. Ha ez megtörtént volna, akkor most nem volna Tanyaszínház-ügy. Nem beszéltük végig a dolgainkat a színházak vonatkozásában, a könyvkiadás, a közművelődés, a könyvtárak, közgyűjtemények, rendezvények stb. vonatkozásában. Ez csak a művelődés területe. Azért nem kerültek végigbeszélésre, mert így kényelmesebb volt, ugyanis ennek hiányában nincs konfliktus. De konfliktus nélkül csak ilyen nagy konfliktusok vannak a végén, mint most a Tanyaszínház esetében.
Nem akarok a színház, az alkotóművészet lényegi ügyeibe beleavatkozni. Csaknem 15 éve vagyok a VMSZ elnöke, mondjon bárki is egy olyan esetet, amikor én megmondtam volna, hogy mit játsszanak, ki játssza, ki rendezze. Nem érdekel ez engem. De ha belefektettünk több száz millió dinárt a színházak felújításába – és az összes színházat felújítottuk –, hogyha ilyen tekintélyes színházaink vannak, akkor az a normális, ha az ember a színházi vezetőket elhívja és megkérdezi, hogy az elkövetkező öt évben mit terveztek, hogyan látjátok a szabadkai Népszínház, a Kosztolányi Dezső Színház, az Újvidéki Színház vagy a zentai kamaraszínház sorsát, melyiknek milyen az arculata, hogyan tudunk együttműködni. A Tanyaszínházba belenyomtunk egy rakás pénzt, aminek egy részével máig nem számoltak el. Nem azért épült fel az az épületkomplexum, hogy valaki egy hónapig használja, hanem hogy egy közösségi tér legyen. Miért nem csinálták ezt meg az elmúlt években? Azért, mert így kényelmesebb volt. Írok egy levelet és megkérdezem a színházi vezetőktől, hogy vannak, és mit gondolnak erről az ügyről. Nem akarok én jövőképet írni, de nekik meg kellene írni a magukét, hogy fel tudják mutatni, hogy ezt fogjuk csinálni. Meg fogom hívni őket, hogy beszélgessünk, és fel fogom ajánlani a szolgálataimat. Amikor bárkinek bármilyen baja van, mindig meg szokott engem találni, ugyanezek a színházi emberek. Ha ez így van, akkor miért probléma, ha én beszélgetek velük? Látom, most éppen az a gond, hogy én moderálom a beszélgetést. Ha én hívom meg őket, akkor ki moderálja a beszélgetést? Ez nem azt jelenti, hogy én fogom megmondani, hogy mi lesz a vége. Végül is, a Tanyaszínház ügyében abnormálisnak tartom, hogy akik elkezdték a Tanyaszínházat 1978-ban, azok közül még többen élnek, és semmiféle befolyásuk nincs arra, hogyan működik a Tanyaszínház. Normális ez? Normális az, hogy én ezt kérdésként megfogalmazom? Szerintem az. Ha mi nem becsüljük meg azokat az embereket, akik sokat tettek a Tanyszínházért, akkor ki becsüli meg őket?

Pásztor István: A megváltozott politika nem tűri a parttalan vitákat (Ótos András felvétele)

Pásztor István: A megváltozott politika nem tűri a parttalan vitákat (Ótos András felvétele)


A NYUGDÍJBAVONULÁSRÓL
Az Ön bírálói, ellendrukkerei gyakran teszik fel a kérdést, mikor megy már nyugdíjba? Nos, mikor?
– Augusztus 20-án nyugdíjba mehettem volna. Nem mentem. Azt kértem, hogy maradhassak, amíg ez a mandátum tart. A tartományi parlament elnöki mandátumáról beszélek, de nem gondolom, hogy ez izgatja az embereket, inkább a másik funkcióm érdekli őket. A dolgok mostani állása szerint ebből az elnöki mandátumból szűk két évem van. Remélem, hogy a jóisten megtart engem egészségben, hogy ezt becsülettel, meggyőződésből, nem több keserűséggel, de legalább ekkora örömmel, mint most, végig tudjam csinálni. Arra készülök, hogy ezt a tisztséget át fogom adni másnak. Felnőtt itt a VMSZ-en belül egy új nemzedék. Szerintem lesz, aki továbbvigye. De attól, hogy én pártelnökként nem veszek majd részt a politikában, attól még tudom szolgálni a nemzetemet is, meg a hazámat is, a szülőföldemet is.