2024. április 26., péntek

A reggel peremén

Ekkor már egyre többen érkeztek a kiállításmegnyitóra. – A pontok halmazának örvénylése és a töredezett szemcsék füstszerű mozgása a hajnalt jeleníti meg, a titokzatos derengést – mondta az ünnepelt festő a köréje összesereglett látogatóknak. – Most dől el, hogy sikerül-e máris visszahódítani a valóságot, vagy legalábbis egy kicsinyke szeletét. Pedig az idő még el sem mozdul, vagy nem érzékeljük, mint ahogy a szépséges pillanatokat is nyújtanánk, szinte a végtelenségig, mert így vagyunk teremtve, illúzióőrzőknek, a szépségek előhívóinak. Mert a szépség megjelenésre vágyik, megmutatná magát, mint nő az új ruháját, bár olykor a szépség jelenléte nem is kimutatható, nem más, mint egy önfeledt pillantás. Ám mégis ugyanakkor a vonzás törvényének megalkotója. Ezért, hogy olykor semmi kedvünk átlépni az ébredés küszöbén, így vannak napok, amikor inkább választjuk az időben való további zuhanást.

– Lehet zuhanni az időben? – tette fel a kérdést egy kiékszerezett, méretes kalapot viselő idősebb hölgy.

– Természetesen – mondta a festő, miközben körülhordozta tekintetét a már csoportokban odaverődő újabb érkezőkön. – És nehogy azt gondolják – folytatta –, hogy ez a mérhető időnek valamiféle bolondozása. Korántsem! Ilyenkor lépcsőfokokon haladunk egyre lejjebb, még a múltnál is alacsonyabb szintekre, egy eltávolodott világba, amely a rejtekhely, végre a mi védett rejtekhelyünk, igazi otthonunk. Mint a boldogságsziget, hogy egyszerűbben fejezzem ki magam. De mindenképpen egy szétszakíthatatlan burok, ahová minduntalan visszatérnénk, de ez alig néhányszor adatik meg az életben. A vágyunk azonban örökké erre irányul.

– Ez az állapot miért érhető el csak nagy ritkán? – érdeklődött egy magas, sovány, jól öltözött férfi.

– Mert ellenkező esetben állandóan tisztában lennénk életünk céljával – vágta rá a művész. – A Teremtő azonban nem így alkotott meg bennünket, inkább a kaland kísérletezését kínálta fel, a mindenkori választás lehetőségével. Ez nyilván egyfajta bizalom is a részéről. És az elvárás: ha látom azt, hogy valami nem jó, akkor nem teszem. A legmélyebb szinttől kissé feljebb azonban gyakrabban találhatók kellemes pihenőhelyek, jótékony kitérők, s ez is a reggeli révedezés tartozéka. Kíváncsiságukat nem fokoznám tovább, azonnal elárulom a kulcsszót. Ez pedig: az illúzió. Ugye önök is számtalanszor tapasztalták már, hogy szeretnek csukott szemmel elmerülni egy-egy történet illúziójában. Akkor is, ha valódi eseményt idézünk meg, még inkább, ha a képzeletünk szárnyalhat kontrollálatlanul. Vágyaink lubickolása ez, ami persze – ha túl gyakran ismétlődik – zavarhatja a racionális és közönyös tisztánlátást. Mégis, aki élni akar, annak szüksége van illúzióra. Az erősítheti egyben az örömforrás-képességünket szintén, így lehetünk igazából kapott talentumunk arányában rendeltetésünket beteljesítő tanulók, utazók, alkotók. Nem beszélve arról, hogy ily módon jeleníthető meg egyedülálló princípiumként az igazságosság, amely belengi, kitölti az annak hiányában sérülékeny világmindenséget, ezért őrizendő érték, mindenekfelett.

– És az a halvány fény ott, a kép jobb felső sarkában? – lépett elő kérdésével kissé kacéran egy csinos, fiatal hölgy.

– Erről nem tudnám biztonsággal állítani, hogy tudatos része-e a kompozíciónak. Eredetileg a fény bennem a szabadság, általa válik érvényessé mindenféle cselekvés. De a cselekvés nem a reggeli ébredés tartozéka. Az a tervezés zónája. A túláradó életnek nem jött el az ideje, most még a monotóniánál tartunk, amelynek úgy tűnik, nincs vége, ahogyan kezdete sem volt. Ezért megnyugtató, ezért köthetjük magunkat ehhez a mozdulatlansághoz, s ezen legkevésbé a kényelmes heverészést értem, hanem az éjjelek és nappalok biztosra vehető, valószínűsíthető egymásba fordulását, a szakadatlan újrakezdés bizonyosságát. Ez létünk stabilitása, amely akkor is hat, ha az emlékezetünk már csődöt mondott, s elfelejtünk mindent, ha elmúlunk. Mert utánunk is váltakoznak majd éjjelek és nappalok, távollétünkben is hajnalonként feldereng ez a sejtelmes fény, amelyben rejtélyes módon ismét láthatóvá válunk, vagyis újraszemlélhetjük mindazt, ami velünk történt…

– Művész úr! – szakította félbe a festő előadását a képtár igazgatója. – Önre várunk, kissé már késésben is vagyunk, kérem, jöjjön velem, kezdődhet a megnyitó!