Kálmán seregei élén folytatta útját a föllázadt horvát nemesek országába. A Kulpa vizéig még magyar járta föld volt ez, húsz-huszonkét év előtt László király serege eddig nyomult előre. Azon túl azonban már idegen volt a vidék, tudta ezt a horvát lázadók serege is, ott tört rá a magyar vitézekre. Isten azonban a kegyelmébe fogadta Kálmán katonáit. „Mire a nap lenyugodott a hegy mögé, ott feküdt a vitéz Petur honfiai között holtan a csatatéren. Vérükkel itatták szeretett hazájuk földjét ott, a Gvozd hegységben, a sűrű rengeteg között. Azt a hegyet azóta a nagy Petur sírjának tartották, és mindenki Petur hegyének Petrova gorának nevezte.”[1]
Horvátország földje a miénk lett újra – szólt másnap virradatkor vitézeihez Kálmán király. Magyar lett újra az, amit dicső elődje, László király egyszer már elfoglalt. Majd némi hallgatás után így folytatta: „De engem a lelkem még délebbre hívogat. Nem messze tőlünk már ott imbolyog a tenger sok ezüst hulláma. Odáig akarok és fogok eljutni, odáig szeretném országom határát kiterjeszteni. Azt akarom, hogy tengere legyen a magyarnak, amint volt egykor régen, az ősi hazában!”[2] Útjukat hát délnek vették, s vonultak töretlen lelkesedéssel. Ahogy felértek a hegytetőre, egyszerre elhallgattak, a tenger bűbájától néma, meghatott csenddé változott az örömrivalgás. „Fönn állottak a magasban, és messze lent ott csillogott a nagy víz, a határtalan tenger. Bűvös ereje fölszállt a vitézek lelkébe, és megragadta őket hatalmas erejével. Érezték, hogy nem engedi el őket, többé soha.” Kálmán király a serege élére lovagolt, s emberei közül hosszan lenézett a tengerre. „Mentéje lobogott a hűs északi széltől, de ő még süvegét is levette fejéről. […] A magyar király, Könyves Kálmán.”[3]
Kálmán király érkezésének híre hamar eljutott a dalmát városok lakóihoz, akik örömmel vonultak a magyar sereg elé. Szívükben nem volt félelem, hiszen tudták, kegyesebb krályuk lesz, mint volt Velence. Nem is csalódtak a dalmáciaiak Kálmán királyban, aki ugyan mindenkor kellő tekintéllyel lépett fel, de hatalmát és erejét sohasem éreztette a parti lakosokkal. „Minden szabadságukban meghagyta őket, csak a kikötőikbe érkező hajók adtak némi vámot a magyar királynak. A büszke Velencétől pedig ezentúl megvédelmezte őket Kálmán serege.” Csak Tengerfehérvár lakói között akadtak ellenszegülők, nyakas, gazdag városi polgárok, akik büszke fejüket nem akarták meghajtani egy idegen uralkodó előtt. S amíg a király a megoldást kereste, álmában megjelent Donatus, Zára hajdani püspöke, és kegyelmet kért a városnak.[4]
Kálmán király dicsőséges hadjáratának híre hamar eljutott Szicíliába, Rogerius király udvarába is, és igencsak megdobogtatta ábrándos tekintetű leányának, Buzillának is. Szálltak a hírek a normann királylányhoz a magyarok dicső tetteiről, a hajósok folyton a magyarokról beszéltek, akik most ott járnak az Adria-tenger égszínkék tükrén. A magyar vitézek szeretnek harcolni, s amikor nekitüzesednek a harcnak, „oly szépek, büszkék, hogy megakad rajtuk az emberek szeme”. Arrafelé mindenki a magyar királyról beszélt, aki a távol hazából, a Nagy-Magyarországból, eljött egészen az Adria partjáig, hogy „a tengerpartot is magyarrá tegye”. Seregével együtt sokat szenvedett és sokat nélkülözött, mire eljutott Dalmácia hosszú tengerpartjára, s most is ott várakozik mátkájára a messzi Tengerfehérváron.
1097 tavaszán Buzilla királyleánnyal és kíséretével a fedélzetén, díszes gálya közeledett a dalmát partokhoz, utasai kíváncsian nézték, mint tünedeznek fel Zára palotái, karcsú tornyai, fehér házai. Napfényben úszott az egész város, fehér volt minden, nem hiába nevezték Tengerfehérvárnak. A magyar hazában pedig kihirdették az örömhírt, hadd örvendjen mindenki: „házasodik immár a magyarok királya, az országot védő, új országot szerző, s a tengert uraló Könyves Kálmán király”.[5] A fiatal párt Hartvig pécsi püspök adta össze, aki nászajándékba a saját könyvét hozta, hiszen Így esett a zárai menyegző címmel maga írta meg a magyarok történetét. Egyre-másra jöttek a távoli országok méltóságai, és hozták az ajándékaikat, jött a német, a bajor, a szász, a bolgár, a lengyel és a cseh követ egyaránt. S ha már ilyen szerencséje volt, hogy részt vehetett a magyar király esküvőjén, Jaroslav kiewi fejedelem Kálmán segítségét kérte az országát fenyegető idegen seregek ellen.
Kálmán király 1116-ban halt meg, „dicső neve mellett pedig még ma is emlegeti a magyar nép, hogy ő a könyves király, aki a könyv lapját és az íróvesszőt éppoly jártassággal tudta forgatni, amilyen vitézül a kardot forgatta a csaták mezején”.[6] Csodálatosan szép történet Tarczay Erzsébet Kálmán király című ifjúsági regénye, olyan hősként jelenik meg benne a magyar király, akit egyformán szeret országának népe, és a meghódított horvát területek lakossága; mintha a betlehemi királyok egyike lépte volna a dalmát tenger partjait.
A’ magyar Literatura remek darabokban
Magyar iskolák Horvát–Szlavonországban
A horvát iskolai oktatás alapjait a XVII. században a szerzetesek – a pálosok és a jezsuiták – vetették meg, ők vették kezükbe az ifjúság nevelését, hogy azután a reményekkel teli nemzedékeknek két évszázadon át Cicero nyelvén oktassák a tudományt. A Szerémség magyar falvaiban azonban ezekben a viszontagságos századokban is fenntartotta magyar nemzeti iskolákat a református egyház. Ezek a magyar hitű iskolák a legrégebbiek azon a területen. „A legeslegelső, melyről tudunk, a szentlászlói; ez 1525-ben keletkezett, tehát még a mohácsi vész előtt, bár a szentlászlói egyház anyakönyvének legrégibb adata csak 1774-ben emlékszik meg róla. Sok viszontagságon keresztül, de fennmaradt ez iskola mind a mai napig, épp úgy, mint társa, a Magyar-Rétfalun lévő. Ez 1690-ben már fennállt (mások szerint 1702 óta). A százados magyar iskolák harmadika a haraszti, mely szintén »od davnih vremena«, régi idők óta tanítja a falubeli gyermekeket magyarul, állítólag 1756 óta.”[7] E három Verőce megyei iskola mellett a negyedik a kórógyi iskola – kezdte iskolatörténeti körültekintését az 1918-ban megjelentetett Magyar iskolák Horvát–Szlavonországban című, Zágrábban papírra vetett tanulmányában Tarczay Erzsébet, amikor a Nagy Háború kataklizmájában összeomlott a történelmi Magyarország. A beszakadt égboltozat alatt fájdalmas lehetett a számvetés, de a kiváló történetíró írásában erkölcsi és tudományos tekintetben is hű maradt tudósi-történetírói elkötelezettségéhez: bár most minden elveszett, de mindenkor tudnunk kell nemzeti örökségünk minden részletéről. A számvetés igényével készült az iskolatörténeti tanulmány, amely a tanterem körüli történeteken túl magába foglalja a horvátországi magyarság történetének apró részleteit is.
Bár II. József halála után – az 1790–1791-iki országgyűlés határozatai nyomán – újra a latin lett a hivatalos nyelv, a Dráván túli horvát gimnáziumokban, Varazsdon, Eszéken és Pozsegán, nem egy esetben a zágrábi püspök támogatásával szívesen tanulta az ifjúság magyar nyelvet is. A varazsdi Delphini Antal magyar tanító nevét a krónikák is megőrizték, aki 1793–1794-ben A magyar olvasás gyakorlására rendeltetett könyv a falusi nemzeti iskolák részére című tankönyvből oktatta az ifjakat, de használták A’ magyar Literatura remek darabokban – Kézi könyvül a’ tanító intézetek’ számára öszveszedte Kis Pál, Győri megyebeli Pap, a’ cs. k. Theresianumi nemes Akadémiában a’ Magyar Literaturának Professora című tankönyvet is. A katolikus egyház gondoskodott akkoriban arról, hogy mindenhová kerüljenek magyar tanítók. „A horvátok saját jószántukból tanítják magyarra az ifjúságot” – mutatott rá a tanulmány szerzője. 1803-ban Eszéken Papp Kajetán tanított, Zágrábba Ferk Ferencet hívták meg oktatónak, a zágrábi jogakadémián pedig Mikussay Iván, a magyar nyelv és irodalom tanára kapott katedrát. „Akkor a magyar nyelv volt a lingua patriseo, akkor a magyar nyelvet és irodalmat »hazai« nyelv és hazai irodalomként tanították; Rácz István zágrábi professzor úgy írta magát egy hercegnőt dicsőítő ódája alá, hogy »öffentlicher Professor der vaterländischen Litteratur an der kön. Academie der Wissenschaften zu Agram«.”[8] Közel fél évszázadig – megakasztva a napóleoni francia uralomtól – a horvátoknál rendkívüli tantárgy maradta a magyar nyelv. 1831-ben Varazsdon a megyegyűlés rendeletben erősítette meg a magyar nyelv tanítását (Acta Comitat Varasdiensis 1831. VII: cikk), 1832-ben Verőce és Szerém vármegyék még maguk kérték tannyelvnek a magyart, s Zágrábban is köztisztelet övezte a magyar nyelvet.
Mi több, 1840-ben Zágrábban Magyar Kaszinó néven 120 taggal megalakult az első magyar társaskör, melynek elnöke gróf Draskovics Sándor volt. Az egyesületet az Amadé grófok zágrábi házában, Draskovics Sándor költségén nyitották meg, s rövid idő alatt a horvát főváros magyar közösségének a kedvelt találkozóhelye lett, ahol magyar folyóiratokat, újságokat és könyveket lehetett lapozgatni, olvasni. Draskovics Sándor grófon kívül a Magyar Kaszinónak leghűségesebb támogatója Josipovich Antal túrmezei gróf, és Suppan Antal könyvkereskedő volt. De a szép reményekkel indult társaskör nem volt hosszú életű, már abban az esztendőben, 1840-ben az akadémiai hallgatók „örömteli tüntetéssel” égették el magyar tankönyveiket az iskolájuk előtti téren, jelezve, hogy a régi latin és a magyar helyett saját anyanyelvén óhajtanak tanulni. Ez volt az az idő, amikor az ébredező illyr eszmék hazafiúi lelkesedéssel töltötték el a horvát ifjúság. 1848-ban azután a horvátok a zágrábi akadémián, a gimnáziumokban, és minden Dráván túli iskolában megszüntették a magyar nyelv tanítását. A Napredak című horvát tanügyi folyóirat 1859. évi 5. és 6. számának közlése szerint 1857–1858-ban a Szlavóniában fennálló mindösszesen öt protestáns iskola között négyben csak magyar nyelven és egyben „illyr-magyar” nyelven tanítottak. A községi iskolák közül három volt magyar nyelvű. Horvátországban tehát abban az esztendőben összesen nyolc magyar iskola volt.
De még a magyar-horvát kiegyezés után tíz évvel sem változott jelentősen a helyzet. Szlavóniában, az 1877–1878. tanévben az eszéki tanfelügyelőség területén három községi és négy magán alapítású, a vukováriban négy községi, és két magán jellegű magyar iskola működött; ami a magyarok létszámát tekintve elenyészően kevés volt. Tarczay Erzsébet szerint: „annak a sok magyarnak, kik nem laktak magyar iskola közelében, úgyszólván lehetetlen volt magyar nyelven tanulnia. Nem őrizte őket senki, bizonyosan sokan el is vesztek a magyarság számára. A középiskolákban ekkoriban még nem volt rendkívüli tantárgy sem a magyar. A magyar szülők gyermekeiket valószínűleg elküldték a Dráván túlra iskoláztatásra. Az itteni középiskolákban u. i. csak 59 magyar anyanyelvű tanuló volt ebben a tanévben, az egyetemen pedig négy.”[9] Amikor azután az 1880-as évek elején, az olcsó földek fölvásárlása révén Magyarország déli vármegyéiből a magyarok ezrei érkeztek Szlavóniába, az 1881–1882. évi statisztikai kimutatások szerint nyolc községi és hat magániskola – ideértve a protestáns egyházak által fenntartott iskolákat is – összesen tizennégy magyar tannyelvű iskola létezett.
(Folytatjuk)
[1] Uo. 81. p.
[2] Uo. 83–84. p.
[3] Uo. 85. p. és 87. p.
[4] Uo. 89–90. p.
[5] Uo. 101. p.
[6] Uo. 118. p.
[7] Tarczay Erzsébet: Magyar iskolák Horvát–Szlavonországban; Magyar Pedagógia. A Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának folyóirata; 1918. XXVII. évfolyam, 2–3. szám, 100. p.
[8] Uo. 102. p. Tarczay Erzsébet idézte Horváth Mihály 25 év Magyarország történetébe 1823–1848 című munkájának I. kötetét.
[9] Uo. 107. p.
