2024. április 26., péntek
KAPCSOLÓDÓ KOMMENTÁR

Bölcsen (újra) dönteni

Mi a legfontosabb az Ön számára a munkahely megítélésében?

1. 48% A megfelelő bérezés.

2. 14% A testhezálló munkafeladatok.

3. 21% A munkahelyi légkör, a kollégákkal való viszony.

4. 8% A megfelelő feltételek, források, eszközök biztosítása.

5. 5% Az önfejlesztés, állandó képzés lehetősége.

6. 5% A ranglétrán való felfelé haladás lehetősége és gyorsasága.

Mi a legfontosabb az Ön számára a munkahely megítélésében? Jó kérdés. Vajon hány ember gondolkozik el ezen, mielőtt komolyan eldöntené, hol, kivel, mit fog dolgozni?

Sok minden változott az utóbbi évtizedekben nálunk és a nagyvilágban, mégis korosztálytól függetlenül legtöbb polgár külföldre vágyik. A szülő – kevés kivétellel – magának és gyermekeinek biztos jövőt, azaz „biztos egzisztenciát, jól fizetett állást” kíván. A több ezer euróval dicsekvő, külföldön ideiglenesen dolgozó szakképzetlen munkásokat például irigykedve hallgatja a hazai polgár, és letörve állapítja meg: ugyanazért, vagy hasonló munkáért hányszor alacsonyabb bért visz haza. Így nem véletlen, hogy sokakat a vágy, igény, szükséglet külföldre vezet. A vírusjárvány előtt a magyar állampolgárságot megszerzők nagy többsége külföldre sietett jól fizetett munka reményében. Kevesen beszéltek arról, hogy a külön élés miatt megromlottak a családi viszonyok, sőt válás is történt, széthullott a család.

„Nem minden arany, ami fénylik”, és „a messziről jött ember azt mond, amit akar” – tartja a népi bölcsesség. Ritkán szellőzteti az átlagos munkásember, milyen (nehéz) körülmények között él és keresi meg külföldön a szép összeget, és mi marad belőle, ha mindent kifizet, megvásárol, amit itthon is a legszükségesebbnek tart, és amire itthon is költene. Külföldön ő is mindent bérel vagy törlesztésre vásárol, mint legtöbb honfitársa otthon. Nem egy esetet hallottam, hogy amikor megbetegedett a család itthon maradt tagja, illetve meghalt szülő/nagyszülő, a külföldi munkaadó nem engedte haza a munkást még a temetésre sem. Egy Nyugat-Európában élő ismerősöm viszont, hogy megtartsa állását a szállodában, ahol mosogatott, megkérte a húgát, helyettesítse az évi szabadság idején, hogy hazamenjen a szüleikhez, akiket évente látogatott.

Az ösztöndíjnak köszönhetően kitanult fiataljaink közül egyesek kevesellik a bért, amit itthon frissen oklevelet szerzett, tapasztalat nélküli, kezdő szakemberként kínálnak fel nekik egy-egy munkahelyen. Inkább ideiglenes terveik szerint néhány évig, a jó bér miatt, elállnak külföldön pincérnek, konyhán mosogatnak és hasonló munkákat végeznek. Aztán, aki talál magának párt, házastársat, kint ragad, vagy együtt költözik vele tovább egy másik országba... A hazai falvakban olcsó házak üresen állnak, telkek parlagon hevernek, a szülők meg szomorú szívvel mesélik, évente többször járnak külföldre unokáikat őrizni, mert az albérletben lakó fiatalok késő estig dolgoznak. Más felnőttek, sokszor nyugdíj előtt álló asszonyok magyar vagy szerb ajkú családok gyermekeit őrzik külföldön, és közben elvégeznek minden házimunkát. Természetesen a családdal egy fedél alatt élnek. A munkaadó család készségesen mindenhová elviszi őket, mindent bevásárolnak, mindent jól megfizetnek, de megfosztják a szabadságuktól. Nincs szabad napjuk, mint kiderült arról a beteget ápolóról is, akihez a család kihívta a család fodrászát, csakhogy egyedül ne járkáljon a kisvárosban. A bizalmatlan családon kívül senkivel nem értekezhetett.

Ott fogsz sírni, ahol senki sem lát... Kiképzett fiatal, hazai ápolónőink egy csoportját például szépen fogadták egy külföldi kórházban. Megmutatták a feladataikat. Amikor azonban a munkaeszközök használatában nem éppen találták fel magukat, a más országból érkezők nem voltak hajlandóak segíteni nekik, mindenki csak a saját dolgát nézte. Ápolónőink viszont itthon megszokták, hogy segítenek a kollégáknak, ha arra szükség mutatkozik.

Aki, amit a legfontosabbnak tart a munkahelyen, amire a legjobban odafigyel, abban lesz a legsikeresebb. Aki magasabb bérért mindent elvállal – azt is, amit különben visszautasítana, mert nem testhezálló munkafeladatnak tart – az valószínűleg elégedett lesz a bérével. Akinek a jó munkahelyi légkör és a kollégákkal való jó viszony sokat jelent, az a munkahely megválasztásakor a bérezés rovására erre fog figyelni. Az a dolgozni akaró szakember, aki élni akar az önfejlesztés, állandó képzés lehetőségével, ezt a szempontot fogja részesíteni előnyben a munkahely megválasztásában. És abban a reményben, hogy ez mellett szorgalommal, kitartással remélhetőleg biztosítja majd a ranglétrán való felfelé haladás lehetőségét és gyorsaságát.

Eszményi lenne, ha a „Mi a legfontosabb az Ön számára a munkahely megítélésében?” – kérdésre minden válaszunk egyformán fontos lenne és megvalósulna. A szakemberek szerint az ember több mint nyolc órát tölt a munkahelyén. Ezért jól meg kell fontolni, kivel, mivel, milyen cél megvalósításáért vállaljuk a fáradozást. Amikor büszkén mondjuk, sikerült végre rendes munkát találnunk, akkor az ne olyan munkahelyet, közösséget jelentsen, ahol kínlódhatok, szenvedhetek, vesződhetek, amit a szláv eredetű munka szó jelent. Érdemesebb elgondolkodni a munka antropológiai értelmén. Eredetileg a munka egy olyan alkotó, teremtő tevékenység, amit az ember önszántából választ, hogy kiteljesítse az életét. Csak akkor tudunk boldogságot érezni, ha értelmes munkát végzünk, mely munka végzése során egyre többet tudunk meg önmagunkról, ezáltal pedig fejlődik a személyiségünk. Sokan felismerik, hogy egy olyan világban, amiben már az automatákat is automaták tervezik és gyártják, a legtöbb emberi munkakör nem igen alkalmas kiváltani ezt a hatást az elvégzése során. Sőt, a legtöbb munkakör (amit még nem tud egy robot elvégezni) inkább csak degradálja az önbecsülését is a feladat elvégzőjének. Egyre kisebbnek és egyre kevesebbnek fogja érezni magát. Valaki így fogalmazott: „Én azt hiszem, amikor ez tudatosodik az emberben: vagy rövid időn belül belebetegszik az élet értelmetlenségébe (persze, legtöbbször valami más címszó alatt kialakult betegség miatt), vagy nekilát megkeresni azokat az embereket, akik szintén szenvednek ettől, összefog velük, és elkezdenek építeni egy jobb világot. A keresztény embert különösképpen az motiválja, hogy tudja, Isten arra hívta, hogy munkatársa legyen az alkotásban, bárhol is működik, mindent a Teremtő dicsőségére tegyen. Vajon hány (boldog) ember dicsekedhet azzal, hogy egész életében a szakmájában tevékenykedett? A többség azonban az évek során azt tapasztalja: az élet titka nem az, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, hanem hogy szeretjük azt, amit csinálunk másokkal együtt, nekik is segítve tesszük a jót.

Nem egyszer halljuk: „Az emberekkel a legnehezebb dolgozni (még online is)”. És mivel mindenben annyira különbözünk egymástól, egyetlen fáradt pillanatunkban élesen megfogalmazott kérdéssel, válasszal lerombolhatjuk mindazt, amit évekig építettünk: a jó munkahelyi légkört, a segítő kollégákkal való jó viszonyt, amit a megfelelő bérezésnél fontosabbnak tartunk. Bizony nem döntünk, cselekszünk mindig bölcsen... Az őszinte bocsánatkérés és az őszinte megbocsátás azonban az egyetlen járható út, hogy ismét jó hangulatban tudjunk együtt dolgozni, működni a közösség javára.

Aki később ráébred, nem megfelelő szempontok, prioritások alapján választott munkahelyet, ne szégyellje magát, döntsön újra. Ha szenved a honvágy miatt, jöjjön haza. Ha nem akar látástól vakulásig idegenek között dolgozni, jöjjön haza, és nézzen körül, kik azok, akikkel kevésbé feszült körülmények között tud dolgozni, hogy mindennap örömmel menjen a munkahelyére. Akkor nem igényli majd állandóan pszichológus segítségét, mint azok az IT szektorban mesés bérért dolgozó fiatal szakemberek, akik néhány hónapig ideális körülményekben végezték a munkájukat, de szinte nem látták a napot, az eget, a fákat, a virágokat... – az életet.