2024. április 19., péntek

Otthon a természetben

Sokféleképpen meghatározhatjuk, hol van az otthonunk. Ott, ahol a házunk áll, vagy ahol a családunk él, vagy ahol óvodába, iskolába jártunk. Ahol ismerősként üdvözölnek minket a Tisza-parti gesztenyefák, ahol tudjuk, hol terem a csipkebogyó, merre keressük a több száz éves tölgyet, hol fészkel a gólya, hol nyílnak a legszebb pipacsok. A minket körülvevő környezet, a gyerekkorunkból ismerős állat- és növényvilág ugyanúgy hozzánk tartozik, mint az élményeink vagy az emlékeink.

Manapság divatos fogalom a környezetvédelem meg az ökotudatosság, egyre többen vannak, akik a természet védelmét életmódszerűen űzik. Számtalan eszköz áll rendelkezésünkre, ha fontosnak tartjuk a környezetvédelmet: szelektíven gyűjthetjük a hulladékot, papírpelenka helyett moshatót adhatunk a gyerekre, gépkocsi helyett a biciklit vagy a tömegközlekedést választhatjuk, távoli vidékeken termő, környezetkárosító módon hozzánk kerülő élelmiszerek helyett a helyit vásárolhatjuk meg. Mégis nehéz erre az elhatározásra jutni, és sokszor érezhetjük, hogy egyedül vagyunk, nem tudjuk környezettudatosan megoldani az életünket. Három gyereket nem lehet kerékpáron szállítani, a mosható pelenka drága, a vízzel töltött kulacsot úgyis otthon felejtjük, a gondosan szétválogatott hulladék meg csak gyűlik és gyűlik, mert nincs, aki átvegye, elszállítsa, feldolgozza.

A tapasztalat szerint a természetes környezetet azok tudják hosszú távon is védeni, akiket személyes élmények kötnek a helyi kultúrához. A természetjárók nap mint nap megcsodálják az érintetlen vidékeket, a kirándulók, a városnézők emlékhelyeket, templomokat, várromokat látogatnak meg. Előbb-utóbb föléled bennük a vágy, hogy az élményt ne rontsák el a hanyagul eldobott sörös dobozok, műanyag zacskók és papír zsebkendők. Először csak nem hagynak szemetet maguk után, később szemeteszsákot visznek magukkal, hogy másokét is összeszedjék, végül másokat is meggyőznek arról, hogy emberként sem kell mindenhol otthagynunk a nyomunkat.

Fotó: Gergely József

Fotó: Gergely József

A helyi kultúra természetesen nemcsak az épített és a természetes környezetünkre terjed ki. Sokak számára fontos például a helyi ízek, az ételek ismerete, vagy az, hogy az alapanyagokat a helyi gazdáktól szerezzék be. Mások arra vágynak, hogy a városközpontban rendezett parkokban, virágoskertek között sétálhassanak hétvégente.

Hamarosan megkezdődik a strandszezon. Gyerekkoromban élmény volt a csárdán járni, ahol három strand is várta azokat, akik a Tiszában szerettek volna megmártózni. Víz, homok és rengeteg fa, ennyit tudott csak nyújtani, de akkoriban ez volt a minden. A térdig érő víz alól kiszedett kagylókat sosem hagytuk a napon száradni, a folyó közepébe igyekeztünk visszadobálni őket, a gyerekmedencét pedig a közvetlenül a part mellett kapart gödör jelentette, ami a tűző napon gyorsan fölmelegedett. A legkisebbek ebben a langyos vízben csapkodhattak, vagy a nagyobbakkal homokvárat építhettek.

Valahogy már nincs akkora vonzereje a Tisza-parti fürdőzésnek. A víz is piszkosabb, a part is rendezetlenebb. A gyereknek az udvaron is felállíthatunk egy medencét, annak a vize is fölmelegszik a napon, homok helyett meg fejlesztőjátékot nyomunk a kezébe. A túloldalon a lakossági tiltakozás ellenére rengeteg fát kivágtak, a zentai Tisza-partról most jól látjuk a csókai templomtornyot, mert az azt takaró lombkoronák eltűntek.

A környezetünkért nemcsak azért érdemes tennünk, hogy a világ távoli országaiban élőket ne sújtsa víz- és élelmiszerhiány vagy szélsőséges időjárás. Ők is fontosak, de az ő problémáik annyira távoliak és megfoghatatlanok számunkra, hogy a saját érdekünket könnyen előtérbe helyezzük ezekkel szemben. Az ausztrál bozóttüzek, az óceánokba ömlő olaj, a nehézfémekkel és egyéb káros anyagokkal szennyezett víz, a tengerfelszínen úszó töméntelen mennyiségű hulladék nem érint közvetlenül bennünket. A mindennapi gondjaink mellett talán el sem éri az ingerküszöbünket, ha azt halljuk, hogy egy újabb állatfaj sodródott a kihalás szélére. De talán elég lenne, ha kezdetben csak a saját közösségünkért, a saját közvetlen környezetünkért vállalnánk felelősséget. Ha hétvégente túráznánk egyet a természetben, és ezentúl nem autóval járnánk dolgozni. Ha ihletet kapnánk az anyukától, aki háromkerekű biciklin közlekedik a három kisgyerekével. Ha a kivágott fák helyére nem egyszerűen fiatal facsemetéket ültetnénk, hanem arról is gondoskodnánk, hogy ezek hosszú évek múltán erős fákká cseperedjenek. Ha kevesebbet vennénk el a természettől, és többet adnánk vissza.

Azért is érdemes környezettudatosan gondolkodni, hogy a gyerekeink és az unokáink is élvezhessék a természetet, az évszakokat, a bogarakat és a virágokat, egy szóval a minket körülvevő világot. Hogy megmártózhassanak a Tiszában, köhögés nélkül belélegezhessék egy-egy nagyobb város levegőjét, a vegyszerektől való aggodalom nélkül beleharaphassanak egy fáról leszakított gyümölcsbe. Hogy ne a szántóföldek helyén épült lakóparkok vagy bevásárlóközpontok szürkesége legyen számukra mérvadó, hanem a sárga búzamező, a piros pipacs, a lila levendulaültetvény. Hogy a madarak hajnali csiripelése, a méhek zümmögése ne legyen számukra idegen, hanem az otthont, a gyökereket jelentse. Hogy ha meghallják a természet hangjait, ők is azt érezhessék: itthon vagyok.