2024. április 26., péntek

Nyolc évszázad elveszített békéje

Tarczay Erzsébet és a horvát történelem (1.)

A szlavóniai magyar írók sorában történetírói munkásságával magasan kiemelkedő helyet foglal el Tarczay Erzsébet, noha magáról a szerzőről vajmi keveset őrizett meg az emlékezet. Jóllehet olyan kiváló művek szerzője ő, mint A jobbágyság története Horvátországban 1650–1848 (1913), vagy A reformáció Horvát-Szlavonországban (1930) című terjedelmes és átfogó tanulmányok, nevét ma már hiába keressük bibliográfiai összefoglalókban, vagy történeti monográfiák hivatkozott irodalmában. Kallódó jegyzetekben mindössze annyi található: Dr. Tarczay Erzsébet „okleveles történelem-német szakos középiskolai rendes tanárnő, képesítve horvát-szerb tannyelvű középiskolákra”. Továbbá, hogy az erdélyi születésű Szombatfalvi Gálffy Ignác miskolci iskolaigazgató, jeles régész második felesége volt, akivel 1934-ben kötöttek házasságot, és attól kezdve Miskolcon élt. Családja történetére húga, Tarczay Gizella ugyancsak töredékes életrajzából lehet következtetni: Tarczay Gizellát az irodalomtörténet író-, költő- és műfordítóként tartja számon, aki 1896. szeptember 19-én a horvátországi Černik faluban született (és Budapesten halt meg 1981. január 18-án), édesapja Tarczay Kálmán Barilovicon volt orvos. 1914-ben a csurgói református gimnáziumban érettségizett, ezt követően Zágrábban látogatta az egyetemet, ahol megszerezte a filozófia doktora címet, később mégis a külkereskedelemben dolgozott. Ismertebb munkái a Bolgár földön (1936) című, a magyar ifjúság számára írt földrajzi regénye, és a Lemondott egy fejedelem (1938) című verseskötete. Versei horvát és német nyelven is megjelentek. Mindkettőjüknek Kontra Ferenc állított emléket Horvátország magyar irodalma – A kezdetektől napjainkig (2011) című, Eszéken megjelent könyvében.

Tarczay Erzsébet a történelemről vallott nézeteit első, 1913-ban Budapesten megjelent A jobbágyság története Horvátországban 1650–1848 című, a horvát történelem két, viharos évszázadát áttekintő monográfiájának bevezetőjében foglalta össze. Fontosnak tartotta kiemelni: a legendák, a krónikák, majd a tudományos monográfiák jószerével csak a királyoknak, az uralkodóknak, a hadvezéreknek, elvétve egy-egy, hőstetteivel kimagasló katonának állítanak emléket, a békeidőben munkájával országot építő, vagy háborúban a valódi erőt képviselő szegények tömegével, az „alárendelt néposztállyal” még senki sem foglalkozott, sorsuk a történelemben rendre a háttérbe szorult. Ha országra szóló, nagy csatákról írnak, a győzelem csak a „vezérek dicsőségét emeli”, a vereség csak nekik szégyenük, a szolganép alkotta katonai seregek hősiességét csak mellékesen teszik szóvá. Olvashatunk a békeidőben elvégzett nagy munkálatokról, a várak és az erődítmények fölépítésről, a történetírók az építésre parancsot adó uralkodók – királyok és hadvezérek – nevét jegyezték föl, az a szolga, jobbágy vagy paraszt, kinek „fáradsága nyomán emelkedett az ország jóléte és biztonsága”, említést sem érdemelt, érdemeivel együtt belepte a sűrű homály. Holott éppen ők, a névtelenek lesznek a történelem viharainak legfőbb áldozatai: a nagy háborúk a nép fiainak életét követelték, a belzavarok a soraikban pusztítottak leginkább. A földesurak jóléte, minden vállalkozásuk sikere a jobbágyaik erőfeszítésén múlott. Horvátországban főleg „az 1650 után következő esztendők hosszú sora az, mely a jobbágyság, az alárendelt néposztály erejét, tehetségét épp úgy, vagy még inkább próbára tette, mint a hatalmas intéző körökét” – emelte ki monográfiája bevezetőjében a szerző. „Munkám célja ezen elnyomott emberek küzdelmét, elnyomottságuk alatti sorsukat vázolni a földesuraikhoz való viszonyukról, emberi jogaikért való küzdelmeikről számot adni.”[1] Mielőtt azonban rátérne a jobbágyság sorsának ismertetésére, röviden összefoglalta Horvátország 1650–1848 közötti történetének fontosabb eseményeit.

A korszakot nyitó 1650-ik esztendőben már báróként az „a nagy Zrínyi Miklós” volt Horvát-, Dalmát- és Szlavónországok bánja, ki a korábbi esztendők során már sokat hadakozott a birtokaira és az országára törő török hadak ellen. 1653-ban a horvátok sikeresen vívták meg Drenovac várát, melyet Rušerje és Cernik várakkal együtt visszafoglaltak a töröktől. A hadviselés súlyos terheket rótt a jobbágyságra, földesuraik egyre több munkára – várerődítésre, háborús hadviselésre – kényszerítették őket, miközben portyái során a török őket tizedelte a legkegyetlenebb módon. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, s egy idő után a Száva-vidékén lázadásba csapott át, melyet magának Zrínyi Miklósnak kellett elfojtania. Az 1670. évben a Wesselényi-féle összeesküvés során, Zrínyi Péter birtokai jelentős részét elkobozta az udvar, várait, erődítményeit a katonaság lerombolta. Acsády Ignác A magyar jobbágyság története (1906) című munkájában így fogalmazott: „Katonai rémuralommal akarják beolvasztani a Drávántúli részeket, s az országot német telepesekkel betelepíteni” – idézte a jeles történész munkáját Tarczay Erzsébet. Ekkoriban Szlavónia még Horvátországtól függetlenül, külön kamarai felügyelet és katonai igazgatás alatt állt.

Horvátországot három polgári vármegye: Varazsd, Kőrös, Zágráb és a katonai végvidék: a varazsdi, a báni, a károlyvárosi, s a tengerparti (Likával s Krbavával) generalatusok alkották, ezen végvidéken a nép katonai szolgálattal mentesítette magát az adóterhek fizetése alól. „A civil Horvátország lakossága jobbágy (kmet), praedialista és szabados (slobodnjak) volt.”[2] A háborús során az ország folyamatosan pusztult, hiszen minden munkaképes ember katonai szolgálatra kényszerült, a vidékek egészen lakatlanná, a földek műveletlenné, gyom lepte pusztasággá váltak, miközben az 1740–1748 közötti bajor örökösödési háborúba a horvátok 14.000 katonát adtak. Az 1756–1763 között lezajlott hétéves háborúban több mint 80.000 embert adott Krajina a királynőjének. II. József ugyan 1785-ben Magyarországon és a kapcsolt részekben megszüntette a jobbágyságot, a tényleges jobbágyfölszabadításra azonban az 1848-as polgári forradalomig kellett várni.[3]

A horvát jobbágyság életét az örökös munka, a szakadatlan fáradozás mellett a folyamatos török pusztítások tették siralmassá, s ez gyakran vezetett lázadáshoz, ami után a bosszú még kegyetlenebb volt. Amikor a Zrínyiek a szövetségeseikkel a török elleni háborúra készültek, váraik megerősítését a jobbágyaikkal végeztették; 1670-ben Ozolj várának sáncait 500 Zrínyi- és Frangepán-jobbágy építette meg. „Nem is tudta mindegyik eltűrni a sanyarú életet, s szökött. Szökött katonának, hol legalább enni volt mit, s csak harcolni kellett, szökött török földre, hol szintén szívesen fogadták az életét semmire sem becsülő graničart, vagy hajduk lett, betyár, erdőkben kóborló legény, réme az országutaknak.”[4] Megváltásként ünnepelhették hát 1848-at, amely meghozta nekik emberi jogaik kiteljesedését, a személyes szabadságot. Jobbágyokat tartottak a káptalanok, szerzetesek, püspökök, sőt egyes papok is, akiknek Horvátországban hatalmas birtokaik voltak.

Nem volt könnyebb a jobbágyok sora a határőrvidéken sem. A katonai szolgálat mellett nekik kellett megművelni a tisztjeik földjét is. Mentesek voltak ugyan a tized megfizetése alól, de pénzadó formájában ők adták össze a tisztek fizetését, emellett az ő feladatuk volt az utak és a hidak javítása, a patakok és a kutak tisztán tartása, valamint a mezőgazdasági termékek szállítása. „Katonákat is kell állítania a határőr-jobbágynak, de nem birtokaik nagysága, hanem fiaik száma szerint. Ha fia nincs, csak maga szolgál, s az asszony, a gyerekek végzik a földmunkát. A katonák beszállásolása, a garnizonok számára a fa beszerzése, téglaégetés mind az ő dolguk. Rendkívüli munkákat is követelnek tőlük. Kaszárnyák építéséhez robotot, sok Vorspannt, földesuraiknak természetbeni adalékot (kuluk).”[5] Egyebek mellett ezzel magyarázható a szökések gyakorisága, amelyek nyomán számos rendeletet kellett hozni a szökevény jobbágyok ellen.

De hová is szöktek volna a sanyargatott jobbágyok, mikor az egész Horvátország rettenetes nyomorban szenvedett? Egészen elhanyagolt állapotban volt a földmívelés, sem erő, sem szándék, sem kellő ismeret nem volt a földek megmunkálásához, ezért a birtokokon nem is termett a közellátáshoz szükséges, elegendő élelem. Szlavónia egyes területein a földesurak meghonosították, vagy legalább kísérletet tettek egyes iparágaknak s a kereskedelemnek a meghonosításra, kedvezményekben részesítették az arra vállalkozókat. Az 1760-as években közmunka keretében országutak és vízelvezető csatornák épültek, s ezzel némileg elősegítették a köznép vagyonosodását is. III. Károly kora óta Horvátországban és Szlavóniában nem kevesebb, mint négy jelentős kereskedelmi út – a Karolina út, a Zágrábi út, a József út, s a Lujza út – épült.[6] A jobbágyság e sanyarú helyzetéből, nyomorából és kilátástalanságából eredően a XVII. század második felében, s a XVIII. század majd minden évtizedében jobbágy-lázadásokra került sor, a horvát jobbágyság rendre megkísérelte, hogy a súlyos igát válláról levesse. A történetíró úgy vélte, „sajnálatra méltó életük legkiálltóbb bizonysága e számtalan mozgalom, lázadás”.[7]

Már A jobbágyság története Horvátországban 1650–1848 című tanulmányból is kitűnik, Tarcsay Erzsébet ismerte a magyar és a horvát történetírás legkiválóbb munkáit, otthonosan mozgott a XVII–XVIII. századi történeti források birodalmában. Szívesen hivatkozott Pesty Frigyes kétkötetes Eltűnt vármegyék című munkájára, továbbá a Monumeta Hungariae Historica XXIX. és XXX. köteteire, s a sorozatban XXXIV. kötetként megjelent  Thallóczy Lajos Alsó szlavóniai okmánytár című munkájára, akárcsak Farlati Dániel hatkötetes Illyricum sacrum 1751–1881 című, a korszak tekintetében ugyancsak megkerülhetetlen művére. A horvát történeti források közül Tkalić Ivan Krstitelj Monumenta Historica civitatis Zagrebiensis és Monumenta Historica episcopatis Zagrebiensis című forrásgyűjteményét, Vjekoslav Klaić 1899–1911 között megjelent Povjest Hrvata od najstarijih vremena do svršetka XIX. stoljeća című, öt kötetes munkáját, továbbá Kukuljević Ivan Neke gradine is gradovi u Kraljevini Hrvatskoj és Smičiklas Tadije Povijest Hrvatske című könyveit használta fölöttébb magabiztosan, ami ékes bizonysága történetírói fölkészültségének.

A római fürdőtől a zágrábi székesegyházig

Horvát–Szlavonország története

Tarczay Erzsébet A jobbágyság története Horvátországban 1650–1848 című könyve 1913-as megjelenésekor már minden bizonnyal dolgozott a m. kir. államvasutak horvát–szlavonországi felső nép- és polgári iskolák VI. osztálya számára írt Horvát–Szlavonországok történetének rövid áttekintése, tekintettel azok kulturviszonyaira (1915) című tankönyvén. A Zágrábban 1914. június 19-én született Előszóban összefoglaltak szerint Horvát–Szlavónországok története fölöttébb gazdag volt eseményekben a Magyarországgal történt egyesülés előtt is, amelyek csak gazdagodtak, színesedtek az államszövetségben töltött sok-sok évszázad során. „A történelmi eseményekkel kapcsolatosan igyekeztem feltüntetni a művelődési vonatkozásokat, főleg a jellegzetes intézményeket: a régi općinát, a zadrugát, a bánságot, és a nagy jelentőségű határőrvidéki szervezetet”.[8] 

A rómaiak Augustus korában történ keleti hódításaik nyomán egészen a Dráváig vették birtokukba a földet, ahol várakkal és erődítményekkel biztosították uralmukat az újonnan szerzett tartomány, és annak népei fölött. Legerősebb váraik a Kulpa és a Száva torkolatánál Siscia, és még távolabb Sirmium volt, ahol nagyszámú római őrséget tartottak. A meghódított területen két provinciát Pannoniát és Illyricumot alapítottak, melyek élén prefectusok álltak. A tankönyvíró fontosnak vélte megjegyezni: a földből kibugyogó hévforrások és ásványvizek mentén – elsősorban Aquae Jasae (Varasd-Toplica) és Aqua Balissae (Lipik) környékén – élénk római fürdők keletkeztek, melyeket örökül hagytak a kései századok népeinek is.

Az egyre hevesebb avar betörések idején Heraklius császár elhatározta, hogy birodalma védelmére a germán törzsekkel együtt délre vándorolt szláv törzseket a Római Birodalom határára telepíti. 627 óta laknak tehát a horvátok a mai Horvátország területén, ahová a monda szerint „hét horvát törzs jött be hét testvér vezérlete alatt. A vezérek egyike volt Hrvat, a bijeli Hrvat törzs vezére. Letelepszik törzsével a mai Dalmácia és Bosznia földjén, a Velebittől s Zrmanjától délre és keletre. Itt a régi római telepek helyén keletkezik csakhamar Knin, a horvátok első városa.”[9]A horvátok első ismert fejedelme Mojslav volt, aki Kninben tartotta udvarát. Ugyanilyen módon települt Dalmáciába 630 körül a Felső-Odera és a Visztula mellékéről érkezett másik horvát törzs, az Elba-menti szerbek pedig a Száva s az Al-Duna hosszában leltek új otthonra.



[1]             [Tarczay Erzsébet]: A jobbágyság története Horvátországban 1650–1848. Írta Tarczay Erzsébet; Budapest – May János Könyvnyomdája, 1913. 3. p.

[2]              Uo. 7. p.

[3]              Uo. 12. p.

[4]              Uo. 20. p.

[5]              Uo. 51. p.

[6]              Uo. 73. p.

[7]              Uo. 100–101. p.

[8]             [Tarczay Erzsébet]: Horvát–Szlavonországok történetének rövid áttekintése, tekintettel azok kulturviszonyaira. A m. kir. államvasutak horvát-szlavonországi felső nép- (polgári) iskolák VI. (II.) osztálya számára írta Dr. Tarczay Erzsébet; Budapest – Lampel R könyvkereskedése 1915. 4. p.

[9]             Uo. 10. p. Tarczay Erzsébet kiemelte: „A horvátok őshazája valahol a Don, a Volga és a Visztula közti területen volt. Csak nemzetségenként (rod) ismernek el starešinának egy-egy legidősebb családtagot, ki a rend fenntartásáról gondoskodik. […] Törzseik nem vonulnak önállóan, hanem a környező germán népek közé elegyedve lassanként, századokon át tart a vándorlásuk. A hun birodalom 453-ban bekövetkezett bukása után letelepednek a germánok elhagyott helyeire, ellepik Germániát, a Kárpátok vidékét, a Duna–Tisza völgyét.”