2024. április 26., péntek

Panelköztársaság

A tősgyökeres székvárosi olvasóknak már biztos elegük lehet abból, hogy havonta egyszer az én vélt vagy valós sérelmeimről olvasnak, azokról, amelyeket a szomszédaim „követnek el” ellenem, sokszor csupán azzal, hogy a közvetlen közelemben élnek.
Mondom magamnak sokszor én is, hogy ideje lenne egy kicsit komolyabbra venni a dolgot, és nem hisztizni minden egyes alkalommal, amikor a szomszédnak hajnali egykor jut eszébe szeget verni a falba. Hiszik vagy nem, ez már nagyon jól megy.

Viszont mindig lesz valami, amivel át fogják lépni a határt.
A múltkor például az internetes Viber-csoportunkban volt egy nagy vita, amelyben én még csak részt sem vettem. A probléma részemről csupán az volt, hogy a szomszédságnak vasárnap délben jutott eszébe egymással a telefonokon keresztül összecsapni, ahelyett hogy a lépcsőházban, vagy a májusi napsütésben, az épület előtt megbeszélték volna az ügyet.

Az igazság az, hogy pontosan nem is tudom már, hogy min csaptak össze (sajnos egy órányi csipogás után kiléptem a csoportból), viszont arra még emlékszem, hogy az egyik „problémás” szomszéd nem hajlandó a postaládák felújítására pénzt adni, meg az új bejárati ajtó sem érdekli, mert meggyőződéssel vallja, hogy a pénzt, amit beadunk, a tanácstagok szépen lefölözik, ami pedig megmarad, abból postaláda vagy ajtó lesz.

A legérdekesebb az egészben az volt, hogy a fickó „leghangosabb” virtuális vitapartnere egy belgrádi nő, aki valószínűleg a nagymamától örökölte az újvidéki lakást. Nagyon a szívén viseli az épület sorsát, habár a múltkor kiderült, hogy nem tudja pontosan, hol található az épület pincéje.
Meg kell hagyni, a tanácselnök úriemberként kezelte a helyzetet, mindkét felet csitítva, egyetértve velük ott, ahol lehetett, ellenkezve velük, ahol kellett.
Ő nagyot nőtt a szemembe, mert én sokkal türelmetlenebbül kezeltem volna a feszült helyzetet.