„Abban az időben Jézus így szólt: Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.” (Jn 10,11–18)
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Ahhoz, hogy a mai evangéliumi szakasz képét, a Jó Pásztor csodálatos jelentését fel tudjuk fogni, tudnunk kell: Jézus idejében mit jelentett a pásztor és a nyáj fogalma? Mindenekelőtt egy nagyra becsült, ősi életstílust, helyesebben életformát jelentet, amelyet a Mester hallgatói mind jól ismertek és értékeltek. Ez az életforma a pásztor és a nyáj számára az élet és a hivatás teljes összefonódását jelentette, egyik sem képzelhető el a másik nélkül. Jézus hasonlatában elsősorban tehát a pásztor és a nyáj összetartozását, életegységét kell észrevennünk és megvalósítanunk ma is. A pásztornak a nyáj élete a saját élete is, hiszen innen származik megélhetése, fennmaradása, ezért a Jó Pásztor veszély idején nem hagyja ott a nyáját, mint a béres, nem menekül el, hanem hogy megmentse, kész saját életét feláldozni, vállalni a halált is a nyáj miatt. Az Úr Jézus ebből a valóságból kiindulva szögezi le, hogy: „A jó pásztor életét adja juhaiért”. Azonban ez a kijelentés már Jézus önfeláldozó emberszeretetének a megnyilatkozása, amihez hozzá teszi: „Senki nem veszi el tőlem életemet, magam adom oda”– tehát önként és szabadon vállalja értünk a kereszthalált. A végtelen irgalom e misztériumában Jézus szeretete összefonódik az Atyáéval. Az Atya küldte őt, hogy az embereknek Pásztora, vezetője legyen, aki őrzi őket és biztosítja számukra az igazi életet. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk”. Ezt a szeretetet az Atya a Fiúban adta meg, aki áldozatával megszabadította az embereket a bűntől, nem új nevet, hanem új létmódot, új életet adott nekik: Isten gyermekeinek létét és életét. Krisztus megváltó műve folytán minden ember hívatott, hogy tagja legyen annak az egyetlen családnak, amelyben Isten az Atya, tagja annak az egyetlen nyájnak, amelynek Krisztus a pásztora.
Ez a család és ez a nyáj azonos az Egyházzal, amelynek – mint Péter apostol mondja – Jézus az alapköve. „Ő a kő, melyet ti, építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett”. A zsidóság hivatalos vezetősége -, elvetette Jézust, de Ő, halálának és feltámadásának titka által, egy új épület, egy új közösség, az Egyház alapköve lett. A juhok hallgatnak a jó pásztor szavára és követik őt, mert ismerik a hangját – olvastuk a Szent Jánostól vett evangéliumi szakaszból. A Jó Pásztor szavára az hallgat, az Ő hangját az ismeri fel, aki ismeri és elfogadja az Ő tanítását. Az evangélium tanítását, annak igazi jelentését viszont ma az érti meg, aki hallgatja a tanító Egyház hangját – pápa, püspökök, elöljárókét. A Jó Pásztornak az engedelmeskedik, aki a tanító hivatal útmutatásait szem előtt tartva, figyel lelkiismerete és a belső sugallatok hangjára. Így azaz ember követi hűségesen és növekvő buzgalommal az Urat, aki meghallja hangját és életre, tettekre váltja tanítását. Ki tehát a Jó Pásztor, akire a szerzetesnek épp úgy oda kell figyelnie, mint az egyházmegyés papnak vagy a világi hívőnek? Az ószövetségi szentírás válasza szerint mindenekelőtt maga az Isten. Ő a választott nép pásztora, gondviselője és vezére. Majd az újszövetségben, az idők beteltével Jézus Krisztus, az életét feláldozó pásztor, az Istennek, a Jó Pásztornak látható megjelenése a földön, valóságos emberi testben-lélekben. Az Atya személyes küldötte ő, Isten szeretetének látható jele és kegyelme, Isten „jó pásztorságának” szentsége. Krisztus, a jó pásztor misztériuma egyházában folytatódik az általa kiválasztott és meghívott személyekben. Jézus már nyilvános működése során, közvetlen munkatársakat választott megváltói szolgálatához.
A kenyérszaporításkor például így szólt az apostolokhoz: „Ti adjatok nekik enni!”. Arra ösztönözte őket, hogy gondoskodjanak mindarról, amire a tömegnek szüksége van. A sokaságnak ételt akart adni, hogy ne éhezzen, de egyúttal kinyilvánította, hogy ez a táplálék „megmarad az örök életre”. Együtt érzett az emberekkel. Miközben járta a városokat és falvakat, megfáradt, kimerült emberekkel találkozott, akik olyanok voltak, „mint a pásztor nélküli juhok”. Ebből a szeretetteljes tekintetből fakadtak tanítványaihoz intézett szavai: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába”. Aki válaszol az Úr hívására, annak számolnia kell mindenfajta veszéllyel, sőt még az üldözéssel is, minthogy „nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál”. Az apostolok, akik eggyé lettek Mesterükkel, már nem egyedül hirdetik a mennyek országát, hanem maga Jézus az, aki bennük cselekszik: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött”. Mindemellett igaz tanúságtevőkként magukra veszik a magasságból való erőt, a Szentlelket és hirdetik a megtérést és bűnbocsánatot minden népnek.
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Minden hívő részesül Krisztus Urunk küldetésében, de egészen sajátos módon azok, akik az egész közösségért vállalt pásztori hívatást kaptak, akik az üdvösség választott munkatársai, a szolgálati papság. Ők mind Jézus nevében és küldetésében munkálkodnak a nyáj üdvösségén. Mindegyik lelkipásztor, legyen szó az egyszerű papról, a püspökről vagy a pápáról, az egyetlen, igaz Jó Pásztortól, Jézustól nyeri hivatása értelmét és értékét. Ma a hívatások világnapján, és ne csak ma, hanem mindennap imádkozzunk értük, hogy az egyetlen, isteni Pásztornak, Jézusnak tökéletes megjelenítői és munkájának hű folytatói legyenek a világban. De ugyanakkor imádkozunk újabb papi és szerzetesi hivatásokért, hogy minél több fiatal hallja meg Isten hívó szavát és azt bátran kövese.
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
