2021. május 9., vasárnap

Munka hadának…

Kevés szépet sejtet a munkáról az a tény, hogy sok évszázaddal ezelőtt a muka szóból vándorolt a mi nyelvünkbe, ami köztudottan több szláv népnél is kínt, gyötrelmet meg hasonló rosszat jelent. Mégis igazságtalanul ítélnénk meg, ha ellenségként tekintenénk rá, hiszen akinek kijut belőle, az ugyan időnként elátkozza, aki meg nem jut hozzá, azért gyötrődik. Olyan se veled, se nélküled tevékenység hát a munka, s azt is állítják róla, hogy ő tette az embert emberré. Régen történt nyilván, ellenőrizni nem tudjuk, bár ha jól körülnézünk, manapság is tapasztalunk arra utaló jeleket, hogy a semmittevéstől nem lesz emberibb az ember, a munka viszont erősít, kitartásra nevel, jó esetben okosít új ismeretek által.

Egykor valóban gyötrelmes volt a munka, nem is csak a rabszolgák vagy jobbágyok, hanem sokkal később a szabadnak tűnő gyári munkások számára is. Akik nem nyavalyogtak – bár tehették, de mi hasznuk lett volna belőle – a hajnali kelés miatt, pedig nem napi nyolc órát dolgoztak – és a tíz-tizenkettőt sem íróasztalnál vagy automata gép mellett –, nem is csak heti öt napon keresztül. És nem járt ám egyhavi szabadság. S a pénzecskéjük sem nyaralásra gyűlt, csupáncsak kenyérre, a gyerekeknek cipőre meg ruhára. Ám a munkát dicsőítenünk kell, mert általa jutott el az ember addig, hogy minél távolabb kerüljön tőle: már a gépeket dolgoztatja maga helyett, hogy újabb gépeket készítsenek.

Mi, az idősebb korosztályok tagjai olyan korban nőttünk föl, amikor ilyesféle indulók szóltak nekünk, meg időnként rólunk is: Munka hadának a lépte dobog, / Zendülő ének az égre lobog… S hogy a korszellem se maradjon ki belőle: Legyünk az új rend hű katonái, / S leszünk a győztes élcsapat. Akkoriban az igazi munka a kemény fizikai helytállást jelentette; vasöntők, híd-, vasút- és gátépítők szerepeltek az újságokban – ők voltak a munkásosztály –, hogy elmondják, milyen százalékban teljesítették túl a normát, mennyit faragtak le a határidőből, hogyan lettek élmunkások. A fiatalok közül pedig sokan a nyári szünidőben vagy évi szabadság idején építőtáborba indultak, hogy heteken át lapátolják és talicskázzák a földet vagy a követ a vasútépítésen. Fizetségük pedig az volt – ha emberfeletti munkát végeztek –, hogy rohammunkás jelvénnyel és serlegekkel tértek haza. Meg összekovácsolódott brigádként, amely más – macedón, horvát, szerb, szlovén, bosnyák – brigádokat megelőzve bizonyította erejét, tudását, lelkesedését, egységét az országépítésben. De hát idővel, miként a nehéz munka ideje lassan lejár (ami jó), úgy a testvériség-egység ideje is a történelembe vonul (ami nem valami jó)…

Itthon pedig az öregek arra biztattak bennünket – ha nem is biztos, hogy Lenintől lopták el –, hogy tanulj, fiam, csak paraszt ne legyél, vagy munkás, mint az apád.

Mostanra pedig eltűnt a munkásosztály, elhalkult a munka hadának a lépte is. Ülünk a számítógép előtt, mások szemmel tartják a gépeket az üzemcsarnokban, gombokat nyomkodnak, igaz akadnak még, akik a régi munkásság sorsát élik. Jó alkotni, építeni, örülni az eredménynek. A Nagy Feró-i háromszor nyolc óra pedig mindenkinek megadatott – hacsak nem kell túlóra a megélhetéshez –, és mégis kevés lelkes dolgozó jár-kel körülöttünk. Pedig – talán Konfuciusz mondta – hogyha olyan foglalkozást választasz, amit szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod életed során.

Így jutottunk a mába, hogy a munkások ünnepe helyett eszem-iszommal megüljük a munka ünnepét, legalább azét a régiét, amit már eltemettünk.