2024. április 26., péntek

A legnemesebb láng tüzelte munkára

Kontler Gyula, aki már nem hitte, hogy nemesedhet a szív, a lélek (1.)

Julián-tanító – Az 1880-as években Magyarország déli vármegyéiből az olcsó földek megszerzésének reményében a földnélküli nincstelenek tízezrei mentek Szlavóniába. Egész családok szánták rá magukat az új honfoglalásra, s a gondok egyikét a magyar iskolák hiánya jelentette. Egyházi és társadalmi összefogás nyomán sorra alakultak Horvátország szórványmagyarságának közösségeiben az oktatást biztosító intézmények: a MÁV-iskolák, a református közösségek iskolái, 1904-től – a Julián-Egyesület megalakulásától kezdve – pedig a Julián-iskolák, melyekben jól képzett tanítók végezték az oktató-nevelő munkát, amellett missziós feladataik sorába tartozott a horvát-szerb környezetben a magyar önismeret elmélyítése is. A Julián-tanítók közül néhánynak irodalmi munkásága is igen figyelemre méltó, műveikben a szlavóniai valóságon túl emléket állítottak a korabeli magyar történelemnek is.

Kontler Gyula minden bizonnyal az egyik legszomorúbb szívű Julián-tanító volt az egész Szlavónország területén, keserűsége fanyar derűvel megfogalmazott publicisztikájában és komoran színezett elbeszéléseiben egyaránt tetten érhető. Szegények és gazdagok című, az Alsólendvai Híradóban megjelent írásában a kis Sera Katalin tanítónő tragikus öngyilkossága kapcsán töprengett el a tanítói szegénységtől és a kilátástalanságról. „Istenem – sóhajtott mélységes együttérzéssel a pályatárs –, ha mindannyian olyan kishitűek lennénk, mint ő, minden napra egy csomó öngyilkosság jutna, s végül nem maradna egyetlen tanító sem széles e hazában.”[1] Számítsuk hát ki, jogosan rette­gett-e a szegénységtől a kis tanítónő, mikor fegyvert emelt maga ellen – hívta groteszk töprengésre az olvasóit. Meglátása szerint minden szellemi munkával foglalkozó ember tanulóévei alatt bizonyos kamatozó tő­kére tesz szert; a tanító a diplomájára. A középiskola négy osztályának elvégzése pénzben kifejezve, évi 600 koronával számítva összesen 4800 koronának felel meg. Számításai szerint a képezdében töltött négy év szellemi munkája további 6000 koronát jelent, ami az előbbivel együtt körülbelül 11.000 korona lenne. Ennyi a tanítói ok­levélnek, mint szerzett tökének az értéke. Harmincévi működés alatt – évenként 50–50 tanítvánnyal számolva – a tanító munkája 60.000 koronával ér fel, ami a diploma értéké­vel együtt 71.000 korona tőkének felel meg. 50%-os évi haszonnal számítva a fenti összeg kamata, „vagyis a tanító jogosan elvárható fizetése 3550 koronát tenne ki évi átlag szerint”. S van maximum 1500 korona jövedelme. Ahhoz, hogy Magyarországon anyagi gondok nélkül élhessen valaki, 5000 korona évi fix jöve­delemmel kell rendelkeznie. A kis tanítónő pedig 1500 korona évi jövedelem elöl menekült a halálba. „Szegény, nagy pesszimista volt. Még nagyobb pesszimista, mint a társada­lom, mely azt, aki csak egy hajszállal is alattunk áll, koldusnak tekinti, s a jobb sorsban élőt gazdagnak. Még el fog érkezni az idő, hogy a ma­gyar tanító, ha nem akar nyomorogni, nem lesz kénytelen öngyilkos lenni, de addig még sok, igen sok Sera Katalin akad” – írta leplezetlen iróniával 1911-ben megjelent írásában Kontler Gyula.

A csáktornyai Tanítóképző Intézet 1906–1907. iskolai évről szóló értesítője szerint Kontler Gyula, az iskola akkori első éves hallgatója 1892. február 5-én született Alsólendván.[2] Négy évvel később, 1910-ben szerzett tanító képesítést,[3] és még abban az esztendőben Julián-tanítóként Slatinán kezdte a pályáját. Pályakezdőként a tanítói küldetésről és a nevelés jelentőségéről már határozott nézeteket vallott: őszinteségre, igazmondásra kell nevelni a gyereket, mert csak így lehet a haza derék fia, a társadalom becsületes tagja az ifjú. A tanító részéről hazafiúi és emberi kötelességnek tekinti így nevelni a gyereket. Lelkesen fogalmazta meg nézetét: „A tanító áldás lehet a népnek, ha együtt éreznek, gondolkoznak, s cselekszenek, de bizony mindezek nélkül a tanító sem segíthet becsületes embert nevelni a szülőnek. Békében, egyetértésben éljünk a tanítóval, s akkor kedves magyar testvérek, egy szebb jövő napjai derülne reánk, itt Szlavóniában.”[4]

Egy látogatása után lelkesen állapította meg: Bedeniken boldog, elégedett emberek élnek. „Nincs itt magyar, ki ne érezné magát magyarnak, nincs, nem lehet itt szó hűtlenségről, mert követik a vezetőt, s megtartják annak jó tanácsait.” A bedeniki magyarok úgy az egyháznak, mint a hazának egyaránt jó fiai, köszönhető ez a plébánosuknak, aki lelkiismeretesen gondját viseli a közösségnek. Várva-várt események számít, ha vasárnap és az ünnepek alkalmával 800-nál is több hívő ember összejön a magyar igehirdetésre. Ezt követően este a plébánián összegyűltek sok üdvös dologról hallottak már előadást: a honfoglalásról, Zrínyi a költő és a hadvezérről, a jobbágyság felszabadulásáról, a kuruc költészetről, a gyümölcsfa ültetéséről és ápolásáról, a magyarok Horvátországhoz való viszonyunkról. „Mind csupa tanulságos, a hazafias érzést ápoló témák, s öröm, hogy ezt magyar testvéreink érzik” – számolt be lelkesen bedeniki tapasztalatairól a slatinai tanító. „Magyar testvéreink! Ha másutt is van alkalmuk ily előadásokat hallgatni, úgy ne mulasszák el, hisz mint jó vallásfiak, boldogan hallgatják az Úr igéjét, s érzik, hogy hasznukra válik, épp oly üdvös és szükséges tápláló, gondozó anyánknak, a hazának igéjét is hallgatni. Fel tehát az iskola falai közé, had nemesedjék a szív, a lélek; had ébredjék az ész, s nyíljon a szem, mert csak így várhatja tőlünk a Haza, hogy lesznek itt Szlavóniában is üde, zöld szigetek, melyeken balszerencse közt is zengeni fog: Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar!”[5] 

(Folytatjuk)



[1]             Kontler Gyula: Szegények és gazdagok; Alsólendvai Híradó, 1911. július 16. 1. p.

[2]             Az intézet állapota 1906–1907-ben; In: A csáktornyai magy. kir. állami tanítóképző-intézet értesítője 1906–1907. Szerkesztette Margitai József igazgató; Nagykanizsa – Fischel Fülöp fia könyvnyomdája, 1907. 16. p.

[3]             A csáktornyai magyar királyi állami tanítóképző-intézet értesítője 1909–1910. Szerkesztette a tanári kar közreműködésével Zrínyi Károly igazgató; Csáktornya – Fischel Fülöp (Strausz Sándor) könyvnyomdája, é. n. (1910) 48. p.

[4]             Kontler Gyula Julián-tanító: A gyermek és az iskola; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. január 15. 1. p.

[5]             Kontler Gyula, J-t. [Julián-tanító]: Mit csinálnak a bedeniki magyarok – Tanuljunk a példából magyar testvérek; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. február 19. 2. p.