2021. április 19., hétfő

A jácint illata

Száz éve született, tudom, hogy januárban, de nekem ő mindig ilyenkor jut eszembe, amikor gyerekkorom kertjében kinyílnak a jácintok, minden évben ugyanolyan az illatuk, és én csokrokat készítek belőlük, egyet-egyet mindenhova, a nappali asztalára, a fenyőfa ebédlőasztalra, a diófa pultra, ami a konyhát külön szigetté teszi, meg a szobába, de oda apró csuprokban, szanaszét, a Szűz Mária-szobrocska és a kínai sárkány közé, a teknősbéka, amit R. E. adott nekem, amikor egyszer náluk jártam Palicson, és a piros lovacska közé, ami a svéd fővárosból érkezett.

És miközben rakosgatom a jácintokat, eszembe jut. Mint most is. És tudom, hogy száz éve született. És húsz éve halt meg. A születésnapja már elmúlt, a halála még csak következik. A nyár forrósága fogja elhozni. De akkor nem fog eszembe jutni. Nekem csak most. De minden évben. A jácintok hozzák elő belőlem, az illatuk, a színük, eleganciájuk, halk létezésük, amivel nem köszöntik a tavaszt, hanem hirdetik. De nem handabandázva, hanem csak úgy a libafű közül lilán kikandikálva. Mert a libafű is ilyenkorra megerősödik. Másik neve tyúkhúr, de azt nem szeretem, mindig a bele jut eszembe róla, a csirke bele. Ezek olyan közönséges asszociációk, hogy a húrról a bél jut eszembe. Nem is közönséges, inkább egyértelmű és kézenfekvő. Hiszen abból készült.

Végignézek ilyenkor a tájon. Mármint az utcán. De felvágósan mondom, mint aki messzire ellát, olyan helyen nőtt fel, ahol a tekintet a tájba veszett. Egyébként olyan helyen nőttem fel, az erdőig láttunk, őzek szaladtak át előttünk, fácánkakasok piros nyaka billegett a szemünk előtt, ha megerőltettük a szemünket. Ma már ez nem így van, de meghagyom a mondatban a tájat. Végignézek a tájon, és térképnek látom, rejtekutakkal telirajzolt titkos térképnek, amit csak én ismerek. És ahogy ott állok a kertben, kifelé bámulva, lábamnál az illatozó jácintokkal, eszembe jut.

A tágasság. Ő volt nekem az irodalomban a tágasság. Arra is rájöttem, hogy a tágasság, ami az utcán túl az erdőt látja, az erdőn túl a hegyeket, mondatokban országot, régiót, milyen egyedülálló. Amiről írt, az lehet térkép. De előfordulhat, hogy kulturális konstrukció. Valaki azt mondta, ő az az író volt, aki nem volt hajlandó félni. Ez egy szép mondat, mint mondtam, nem az enyém. A róla szóló monográfia szerzője mondta. Nagyon szép mondat, bizonyára sokan gondolják így. De akkor ebből mégiscsak következik valami. Ha nem más, akkor az, hogy nagyon sokan mások meg féltek. Az most mindegy, hogy erre hajlandóak voltak-e, vagy sem, de bennük volt ez az érzés, ami benne nem jelent meg, mert ő nem volt hajlandó félni. És akkor most mi van? Hogy ne féljetek ti se? Vagy erről egyáltalán nincs szó, ez az áthallás csak olyan közönséges és megszokott, mondhatni, magától értetődő, mint tyúkhúrról állat belére asszociálni.

Sok a libafű, kevés a jácint. Ilyen a természet. Így rendezi el a dolgokat. Akármilyen sok a jácint, mindig több a libafű. Nekem ez jut eszembe ilyenkor, hogy csokorba szedem a jácintot a kertben. Van, hogy a vázák mellé odateszem egyik-másik könyvét. Beleolvasok. Mondatai, akár a jácint illata, betöltik a teret. Mégis elillannak. Újra kell olvasni, hogy érezni lehessen.

Csatangoló és mégis erélyes figyelem. Mondatok, amikből szövegek lesznek, senkivel és mindenkivel megoszthatóak. Mint a jácint illata. Aki elmegy mellette, azé lesz. Nem kínálja, de odaadja magát. Mégsem birtokolható, akkor sem, ha behozom a házba, telerakom az apró csokrokkal a vázákat.