2021. június 18., péntek
TOLLRAJZ

Tavaszünnep

A feltámadás a tavaszünnep gyújtópontja. Jézus Krisztus szenvedéstörténete a dicstelen halált is dicsővé fényezte, évszázadokon át központi témájává lett a megizmosodó keresztény világ fantasztikus ábrázolóművészetének.

Feltámadás (Péter László illusztrációja)
Feltámadás (Péter László illusztrációja)

A nagyhét eseményeinek fokozatosan letisztuló ikonográfiai ábrázolása a hit erősödését segítette, és a lélek megerősödésének ismétlőrituáléja lett. Egyedülálló kultúrtörténeti remeke. A korabeli „művészet” hamar felfogta és elfogadta a monoteista vallást, és ideológiai közvetítésének nehéz terhét is magára vállalta. Feladatkörét talán kissé borzolta az új vallásideológia sokat küzdő módosító szándéka: a vallástörténeti események gyakori átértékelése vagy átértelmezése. De a korabeli művész eltökélten a bimbózó, érlelődő keresztény vallás vitális tanainak a hirdetését, képi eszközökkel való terjesztését szolgálta. Megtartó erőként a rugalmas ápolását és megerősödését szorgalmazta.

A keresztényi világ festőmesterei évszázadokon át hűen tartották magukat a megrendelői utasításokhoz. Igazodtak az elsődleges tanokból és hírforrásokból szőtt adatokhoz és a későbbi valláselméleti magyarázatokhoz. Ugyanakkor saját elmélyült gondolataikat, értelmezéseiket, sőt rejtjeleiket is belevitték az alkotásba, azaz maguk jó érzékkel rugalmasan kezelték a szent tanokat. Holott mindig is az önkifejezés szabadságára vágytak, mégis behódoltak az épp időszerű kánonoknak: józan kordában tartották a gondolataikat. A hitoktatók és hitterjesztők következetességével ragaszkodtak ők is az eredeti (vagy az időszerű) keresztény vallási elképzelésekhez. De annak későbbi szűrleteihez is: vagyis, ha kellett, még a vallási tételek újszerű magyarázatához, a későbbi kiegészítő narratívákhoz, a tárgykörhöz hozzáköltött, idomított magyarázatokhoz (is).

A képalkotó szelíd terhe

A legkiválóbb művészek a húsvéti ünnepkört, a nagyhéttel kapcsolatos fő témákat dolgozták fel a leggyakrabban. Tartották magukat a megrendelői utasításokhoz, de miközben szolgakészen igazodtak az elsődleges hírforrásokból leszűrt történeti adatokhoz, konyítaniuk kellett az időközben kialakult s olykor „hivatalosan” megváltozott valláselméleti magyarázatokhoz is. Eközben saját elmélyült gondolataikat, rejtjeleiket (képleteiket, szimbólumaikat, például a szentek attribútumait) is belevitték az alkotásokba, ennek okáért maguk is rugalmas módon kezelték a bibliai tanokat. A kreatív közlés és önkifejezés, az átköltések irányába tolták el a kötelező tematikát.

Korpusz (Péter László illusztrációja)
Korpusz (Péter László illusztrációja)

A keresztény vallási vezetők természetesen ragaszkodtak az eredeti vallási elképzelésekhez. De keleten a merev és szimbólumokkal telítődött (ortodox) ikonkép-ábrázoló kánonrendszer uralkodott. A nyugati kereszténység festőmestere viszont már a jóval precízebb, hagyományos (görög–római hagyományokkal már rendelkező) figuratív megoldásokra alapozott, és jobban értékelte az életszerű ábrázolási módot. Így képi ábrázolásában közérthetőbb és közvetlenebb, barátságosabb lett a merev képi szabályrendszert követő bizánci párjánál. Vagyis inkább a „naturális” ábrázolásokkal igyekezett népszerűsíteni a keresztény hitet, és hozzájárult a vallási tételek újszerű és életszerűbb képi előadásmódjához. Nyugati keresztény mestereink a feszes és merev kánonrendszer helyett inkább a művészi ábrázolások lazább, ugyanakkor dinamikusan változó és fejlődő képábrázolási rendszerét követték.

Közvetítői és követői szerepkör

A húsvéti ünnepkör témáiban mi nem csak a műalkotásokba tömörített, tobzódó vallási dogmák érvényesülését látjuk. E korabeli műalkotások java részén jól észlelni a kifinomult egyéniséget tükröző művészi vonásokat is. A látványgazdagság és az ábrázolói találékonyság már kifejezetten csak a festőmesternek köszönhető. Mert következetes volt az újításokban, mert mély átéléssel fejtette fel a jelentésrétegeket, zseniálisan interpretálta és mesteri kompozíciókba foglalta a fényárnyas nagyhét felkapott kulcsjeleneteit. És ha hajlott is a megrendelői kérésekre, de a saját örömére és talán az örökkévalóság számára alkotott.

Szenvedő Krisztus (Péter László illusztrációja)
Szenvedő Krisztus (Péter László illusztrációja)

Amint a nagyheti eseménysor összefüggő képsorokká vált, a vizuális élménnyé tömörítések már nem csupán egyszerű narratívaként működtek. A korabeli „közönség” számára a műélvezettel elegy történetek különös jelenésekké formálódtak. A hívők számára a „tények, tényszerűségek” megismerésén túl az öröklétbe vetett hit filozófiája és a megdicsőülés vágya is felsejlett. A képi üzenetek tág teret adtak a történeti okulásoknak, lehetőséget a bűnök megbánására, valamint a kegyelemteljes, üdvözülést ígérő erkölcsiségélménynek is esélyt adtak.

Krisztus a kínhalálával emberi tulajdonságait mutatta, a csodálatos feltámadása azonban már a megváltói minőségét példázza. A kettő együttvéve a reményteli újjászületés bizonyító erejét jelzi, és a hívő ember számára az elérhető örök élet bizonyosságának útját jelöli ki. Akár tényszerűnek, akár jelképesnek gondoljuk, nemcsak a Megváltó győzedelmeskedett: a művészet is erkölcsi győzelmeket aratott. A feltámadást szavakkal, jelzőkkel, pozitív és negatív szópárokban is megfogalmazható képekben jelenítette meg. Az élet erkölcsi kihívásait működőképes vizuális dialektikával ruházta fel. Mesterművei segítségével képzeletünkben az élet ma is győzelmet arat a halál felett: a halált követő élet pedig öröklétet sejtet.

Megfigyelt mozzanatok

Vagyis alkotók műveinek nézegetése közben lejegyzett gondolatok.

Jézus elfogása hatalmas drámai erővel érzékelhető. A jelenet a Megváltó helyzetének reménytelenségét hangsúlyozza. Az egyik pribék a karját markolja meg, egy másik pedig galléron ragadja, miközben a kardjáért nyúl. Heves mozgások közepette a kép közepén Jézus orcája világlik. Szorosan összekulcsolt keze szelíd és nyugodt marad, a többieké erőszakosan repdes a súlyos légben, ideggörcsösen ráng. A feszültség ezzel még jobban felfokozódik.

Bár a monumentális festmény ékesszólóan példázza a manierizmus szelíd szándékát, a kompozíciót szigorú merev formaadás jellemzi. A háttérben kirajzolódó képzeletbeli város sziluettje szelídséget mutat, de az előtte sorfalat álló sötét alakok kiszámított elrendezése kiszámíthatatlanul fenyegető, rideg, durva és meghökkentő.

Megfeszítve (Péter László illusztrációja)
Megfeszítve (Péter László illusztrációja)

Mily groteszk a két görcsökben tekergő lator: amint élő szoborként kiemelkednek a kék ég hátteréből. A haláltusájukat vívják, mégis mindketten Krisztushoz fordulnak: az egyik Jézust szidalmazza, a másik fohászkodik és megbánást tanúsít. Urunk arcáról azonban már a szelíd belenyugvás fénye sugárzik, megbocsátást és szeretetet tükröz: úgy válaszol. A kereszt alatt János rendületlenül imádkozik érte, miközben Mária már elalélt, a legmélyebb gyászába merült.

A drága test sötét felhők közé ékelődik. Csillámló fényben, a reszkető égbolt elé feszül ezüstös tisztasággal. Az élénk színek alkonyi csendben égnek. A feszület alatt kuporgó gyászolók mozdulatai tovább növelik a festmény drámai feszültségét. Bevégeztetett?

A monumentális formák és az életteli alakok egyaránt félelmetesek. A figurák oly közel kerülnek hozzánk, félő, hogy ránk zuhannak. Vagy inkább csak a festő által kifejtett tengermély érzelmi világba: a Szűzanya és Mária Magdolna sötétlő gyászába.

A fájdalmas Szűzanya és János evangélista két oldalról fogja fel Krisztus élettelen testét. Mögöttük az elgyötört arcok őket is karéjba fonják. A siratók elárvult arca láttán az élő ember szemébe is könny szökik.

A kép elaprózó, megrendítő pontossággal tárja elénk a sírba tétel pillanatát. Krisztus élettelen testét derengő fény és a homály borítja. A szelídített valóságot a valóság-illúzió váltja fel. A feltámadott Krisztus diadalmasan emelkedik ki a sírjából. A festőmester sistergő és intenzív színözöne túl merész: az oltárkép homályát a művészi látomás szokatlan átütő erejével ragyogja be.

Hamarosan jő a húsvét. Tavaszünnep lesz, a feltámadás ünnepe. Tüzek gyúlnak a szívünkben megint.