2021. május 11., kedd

Színházszeretet

A színház szeretete közös szinte mindannyiunkban, és talán éppen ezért lenne fontos, hogy a színház – a bennünk gyökerező és a minket körülvevő világból fakadó különbözőségek ellenére – ne elválasszon, hanem összekössön, és valódi közösséggé formáljon bennünket, nemcsak a nézőtéren ülve, hanem a mindennapokban is – fogalmazódott meg bennem éppen egy évvel ezelőtt, a színházi világnap alkalmából, amikor még abban bizakodtunk, hogy rövidesen minden visszatérhet majd a régi kerékvágásba, és újra járhatunk színházba, úgy, ahogyan régen, maszk, távolságtartás és egyéb óvintézkedések nélkül, ünnepként élve meg a pillanatot, amelyet a színház ad, adhat nekünk.

Kár lenne tagadnom, hiányzik a színház. Eleinte magam is megpróbálkoztam azzal, hogy a számítógép előtt ülve kísérjem figyelemmel a jobbnál jobb előadások felvételeit, esetenként az élő közvetítések nyomon követésére is kísérletet tettem. Bár szép pillanatokat éltem át, be kellett látnom, bármennyire is szeretném, ilyen módon nem tudom megtalálni azokat az élményeket, amelyeket keresek, azok ugyanis csakis a maguk komplexitásában tudnak igazán mélyrehatóak és maradandóak lenni.

Nem akarok álszentnek tűnni, tisztában vagyok azzal, hogy mindez sajnos egyébként is ritkán adatik meg az embernek. Sőt egyre ritkábban. Mert egyre nehezebb meghökkenteni bennünket. Egyre nehezebb valami újat, valami igazán különlegeset mutatni nekünk, nézőknek. Olyat, amit még nem tapasztaltunk, mégsem viseltetünk iránta ellenérzésekkel, mert nem érzünk semmiféle belső késztetést arra, hogy távol maradjunk tőle. Sokkal inkább valamiféle megmagyarázhatatlan bizalmat táplálunk iránta, amitől nyitottá válunk rá, megengedjük, hogy átfolyjon rajtunk, és belénk épüljön. Úgy, hogy közben mi magunk is többé váljunk általa.

Hiányoznak az ilyen élmények. Bár nem tudom, hogy ha újra elérhetőkké válnának, akkor vajon tudnék-e élni velük úgy, ahogyan egykor. Nem tudom, vajon nem kényelmesedtem-e bele annyira az elmúlt hónapok otthonmaradási törekvéseibe, hogy ha majd egyszer újra lehetőségem nyílik arra, hogy úgy járjak színházba, ahogyan egykor, akkor mennyire érzek majd késztetést arra, hogy erőt vegyek magamon, és hajlandó legyek több tíz vagy akár több száz kilométert is utazni egy-egy igazán jó előadásért, ahogyan egykor. Nem tudom, hogy a színház jelent-e majd újra valódi menedéket, pontosabban a színház jelenti-e majd újra a valódi menedéket, ahogyan egykor, vagy meggyengül, esetleg némiképp át is alakul az elszakíthatatlannak hitt kötelék köztem és közte. Mert akárhogyan is tekintünk az elmúlt hónapok történéseire, azt azért be kell látnunk, hogy nemcsak körülöttünk, hanem bennünk is sok minden megváltozott. Belénk ivódott a bizonytalanság és a félelem, amelyeknek leküzdéséért valószínűleg időt és energiát nem kímélve kell majd komoly harcokat vívnunk nemcsak önmagunkkal, hanem másokkal is.

Az idei színházi világnapi üzenet megfogalmazóját, Helen Mirren Oscar-díjas színésznőt feltehetően kevésbé kerítette hatalmába a bizonytalanság. Azt írta, az írók, a tervezők, a táncosok, az énekesek, a színészek, a zenészek és a rendezők kreativitását nem lehet elfojtani, ezért az nemsokára ismét ki fog bontakozni, friss energiákat megmozgatva, és újraértelmezve a világot, amin valamennyien osztozunk, majd hozzátette, mindezt már alig várja.

Alig várjuk mi magunk is, akik a színház szerelmeseinek valljuk magunkat. Alig várjuk a friss energiákat, az újraértelmezett világot, az élményt, az ünnepet és természetesen azt is, hogy a színház ne elválasszon, hanem összekössön, és valódi közösséggé formáljon bennünket, értelemszerűen nemcsak a nézőtéren ülve, hanem a mindennapokban is.