2024. április 26., péntek
Volt egyszer egy Újvidék 241.

Tavasz táján – ünnep előtti emlékeztető

Minden népnek megvannak az ünnepei, vannak jelentős öröm- és gyásznapjai is. Az 1848/49-es eseményekre való emlékezés számunkra, magyaroknak bárhol is legyünk, még ha nem is a legszerencsésebb eseménysorozatra való emlékezést jelenti, ünnepnek számít. Újvidék történetében az 1848/49-es események, a forradalom említése, nem a lelki szemeink előtt megjelenő, a Nemzeti dalt szavaló Petőfit, nem a sajtószabadságot, hanem félelemmel teli napokat, „polgárháborús” hangulatot is jelent, ami 1848 márciusában már előtörténettel rendelkezett. Az ellentétek – a levéltári anyagot jól ismerő Vasa Stajić szerint – már 1846-ban, láthatóak voltak, azon a bizonyos bálon, a Fácánhoz címzett vendéglőben, ahol az éppen zajló bálban Herger Pál, újvidéki könyvkereskedő és köztiszteletben álló polgár összeszólalkozott a hivatalos táncrenden kívüli szerb dal, a Lepa maca eljátszása miatt. Ugyanis az újvidéki Pečenović ügyvéd sértegette Herger Pált, és azt kiabálta, hogy „Ausztria becsapta a szerbeket”, ha becsapásnak számított az, hogy nem kapták meg Magyarország területén belüli saját autonómiájukat, „szerb államukat”, ahogyan a magyar jogi irodalom akkor fogalmazott az „államban, az államot”. Attól a pillanattól Újvidéken a Császárság szinte határ menti városában, a nemzeti ellentétek mind kifejezettebbé váltak, majd 1848 tavaszát követően, és az azt követő nyáron, nyílt összetűzésekhez és véres leszámolásokhoz vezettek, április 20-ától, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar forradalom és vezérei a 16 pontba foglalt szerb követeléseket visszautasította. Újvidéken a félelem napjai következtek. A szerbek piros, fehér, kék színű jelvényeket hordtak, az egyházi levéltárakban talált magyar okmányokat elégették, majd Karlócára utaztak, ahol Rajačić metropolita is a lázadókhoz csatlakozott, azt követelvén, hogy csatolják Dél-Magyarország szerblakta területeit Horvátországhoz és Szlavóniához.

A karlócai tömeg Újvidékre való visszatérte elől a magyar és német lakosság Péterváradra menekült. A városban egymást megtámadták a különböző nemzetőrségek, követelték, hogy a város kezdje el gyakorolni törvényes önállóságát. A kormány különböző megoldásokkal próbálkozott, többek között Csernovics Pétert császári biztosnak nevezte ki Újvidékre, hogy csillapítsa a kedélyeket, de azok a rögtön ítélő bíróság felállításától sem rettentek vissza, és az ellentétek, 1848. június 26-án a polgárság véres leszámolásába torkollottak. A forradalom kitörését követően annak először lettek áldozatai. „A Délvidék művelt városában, a magyarországi szerbség legerősebb várában” magyar vér folyt. Azoknak a „szerb atyafiknak” köszönhetően, akik Szerbiából érkeztek. Izgága viselkedésük következményeként utcai verekedésre került sor, amelynek három magyar és több szerb és magyar sebesültje lett. De ezen már nem segített, az „idegeneknek” a városból való kiutasítása, a statárium bevezetése és a várból az ágyúknak Újvidék felé irányítása sem, majd egy bizonytalan, a polgárság számára félelmetes év következett. A kormánybiztosnak kinevezett Csernovics lemondott, őt Szentkirályi Móricz követte, aki katonás rendet tartott a városban. A lakosságot arra kényszerítette, hogy tartsa tiszteletben az alkotmányos magyar kormányt, kitűzette az állami, a nemzetiszín lobogókat, és megtiltotta a szerb lázadó polgárságnak, hogy a városon kívüli szerb lázadókkal írásbeli vagy szóbeli kapcsolatot tartsanak. Újvidék azokban a „háborgó időkben” a miniszteri rendeleteket tartotta be. Pétervárad legénysége a magyar forradalom oldalára állt, ami azt is lehetővé tette, hogy Újvidéken német és magyar nemzetőrség is alakuljon, ami a lakosok közötti ellentéteket még jobban elmélyítette. Az újvidéki események ekkor kerültek összeköttetésekbe az országban zajló szabadságharccal és katonai tevékenységgel. A hadmozdulatok következtében és Pétervárad elfoglalásának megkísérlésével, a várat ellátó hajóhíd állandó támadásoknak volt kitéve. Ilyen szándékkal érkezett június 11-én a császári hadakban harcoló és azoknak parancsnokoló Jelačić bán, aki seregeivel körülkerítette a várost, az Újvidék központjában lévő városháza mellől pedig elkezdte ágyúztatni a dunai hajóhidat, amiért az erőd forradalmi parancsnoka ágyúztatni kezdte a várost. Amikor a bán már a Hídfősáncot veszélyeztette, a szemtanúk vallomása szerint, „...a kissé alább hagyott zaj eget-földet rendítő robajjá változott. Mindenfelől dörögtek az ágyúk, különösen a Péterváradi vár fokáról a legöblösebb mozsarak bömböltek le, bombákat és kartácsokat szórva a Dunán keresztül Újvidék városára”.

1849. augusztus 29-én az újságok a forradalom két utolsó menedékének, Komáromnak és Péterváradnak megadásáról és a magyar forradalom és szabadságharc végéről cikkeztek. Újvidék romokban hevert, a város katonai irányítás alatt állt. A forradalomban résztvevő és azt támogató magyar és német újvidéki polgárok számára nehéz, de nem reménytelen időszak következett.

Ezért, amikor az 1848/49-as forradalom és szabadságharcról szólunk Újvidék kapcsán, a lelket és nemzeti érzéseket keltő eseményekkel együtt, ezekről a vidékünkön történtekről is tudnunk kell. Tanúságként!