2021. május 15., szombat
TOLLRAJZ

Hërnyóvétëk

Sebestyén Ádám A bukovinai székelyek tegnap és ma című, 1989-ben kiadott helytörténeti könyvében, a szerző által gyűjtött dokumentáció alapján jártunk utána a Szabadka környékén 1944 decemberében partizánok által kivégzett „negyvenkétember” történetének. De ekkor meglepődve tapasztaltuk a több kutatói forrásból is kigyűjtött névlisták rejtélyesen nagy fokú eltéréseit. Azok sajnos mindeddig elkerülték a témával foglalkozó szakmabeliek figyelmét. Hogy hol és mikor történt meg az első figyelmetlen kutatói lépés, amely további tévedésekre adott okot, és a téma kivizsgálásában másokat is alaposan félreirányíthatott, annak megállapítására mi nem vállalkozhattunk. Kutatóink figyelmébe ajánljuk azonban a kései revideálások feltétlen kötelezettségét.

A „NEGYVENKÉTEMBER” TÖRTÉNETE DIÓHÉJBAN

Az 1944. október 9-e utáni napon kezdtek Bácskából kimenekülni az újfutak–veternik–hadikligeti székelyek. Sorsuk akkor pecsételődött meg, amikor a félszerb telepfelügyelőjükre hallgattak. Az ugyanis velük tartott azzal az indokkal, hogy neki is menekülnie kell. A székelyek 124 szekérből álló menetoszlopát végül szándékosan Szabadka felé irányította, és a térséget már uraló partizánok karjaiba vezette, majd eltűnt, mint a kámfor. Az összes családot Szabadkán a nagymalomnál kialakított gyűjtőtáborba terelték. 1944. október 26-án a partizánok egy „Dulić Jenta (?) nevű partizán parancsnok utasítására” negyvenhárom székely férfit különítettek el, és vittek el a táborból. Köztük volt a józseffalvi születésű Várda Titusz is, őt azonban kihallgatása után hamarosan elengedték. A vallomása alapján azért, mert ő volt az egyedüli, aki nem kapott földet a bácskai betelepítettek közül, így nincstelen napszámosként szerb gazdáknak is dolgozott. A többi férfit azonban hetekig elzárva tartották. Őket Szabadka északkeleti részén, Palics irányába újév előtt kísérték ki „dolgoztatni” utoljára. Ekkor megásatták velük a sírjukat, majd kivégezték, gödörbe lőtték őket. Mindannyian vétlen, életerős férfiak voltak. Családjaikat előbb Bajsára kísérték, ahol még lakatlan házakba zsúfolták, és dolgoztatták őket. Onnan 1945 februárjában szabadultak, amikor is átterelték őket Magyarországra.

A garai hősök emlékére emelt I. és II. világháborús felújított  (Fotó: Antal Zsolt)
A garai hősök emlékére emelt I. és II. világháborús felújított (Fotó: Antal Zsolt)

A Kalmár Ferenc szobrászművész által megalkotott Vergődő madár emlékszobra a ’44 végén és ’45 elején Szabadka környékén kivégzett ártatlan áldozatoknak állít emléket. Ma már több mint ezer áldozatról tud a kegyeleti bizottság, amelynek elnöke dr. Bogner István nyugalmazott egyetemi tanár. (Dr. Bogner István a délvidéki magyarság oktatása terén végzett munkájáért, a délvidéki 1944–45-ös magyar áldozatok emlékének megőrzéséért és humanitárius munkásságáért a Magyar Érdemrend középkeresztjét Áder Jánostól, Magyarország köztársasági elnökétől 2015 novemberében vehette át. Itt kell megemlítenünk, hogy édesapja, Bogner József (1907–1944), egykor a szabadkai gimnázium kiváló magyar nyelv és irodalom tanára, a diákotthonnak pedig igazgatója is volt; a nővére Bogner Margit szerzetesnő. Tanárként tevékenykedett, de a város visszacsatolása után Szabadka város főpolgármestere lett. Ezért kellett lakolnia: Erdélyi László tanárkollégájával együtt partizánok végezték ki 1945. április 29-én.)

REJTÉLY VAGY TÉVEDÉS?

Most újra egy megoldhatatlannak tűnő rejtély lengi be a bukovinai székelység körében ismerős „negyvenkétember” történetét. Nemrég észleltük ugyanis, hogy a szabadkai Vergődő madár emlékművénél elhelyezett bukovinai székely áldozatok emléktáblájának névsora negyvenhárom nevet számlál. Tudomásunk szerint erről a furcsaságról eddig még senki említést nem tett. Számunkra nem kis gondot okoz az is, hogy a kőbe vésett névsor nem kis mértékben eltér a Sebestyén Ádám által talán legelsőként közzétettől. Pedig ő alaposan utánajárt a „negyvenkétember” történetének! Az áldozatok névlistáját nemcsak születési adatokkal pontosította, hanem lelkiismeretes alapossággal az egykori áldozatok hozzátartozóit is felkutatta és megszólaltatta. Vallomásaikat az 1989-ben kiadott A bukovinai székelyek tegnap és ma című könyvében közölte (kiadó: Ad Librum Kft . Budapest, másodszori kiadás). E teljesnek és hitelesnek vett névsort vetettük össze a szabadkai emlékmű márványtáblájára rótt nevekkel. Ekkor derült fény arra, hogy a szabadkai emléktáblára valamiért negyvenhárom nevet róttak. Valamivel később, a nevek többszöri átfutásakor derült ki, hogy a Szabadkán látott névsor csak részben egyezik az adatgyűjtőnk által összeírtakkal. Nagy fokú eltérést mutat nemcsak a Sebestyén Ádám által készített névlistához, hanem a Garára költöztetett csonka családok töredékes névlistájához képest is. Mi három forrásból merített névlistát kerítettünk elő és hasonlítottunk össze: 1. A Sebestyén Ádám-félét, amelynek hitelességéről a könyvében leírtakkal egyenértékű, beszkennelt gépelt dokumentumok is tanúskodnak (ezeket Antal Zsolt és Kóka Rozália bocsátották a rendelkezésünkre). 2. A garai hősök emlékére emelt I. és II. világháborús felújított emlékműre elhelyezett emléktábla alapján készült, huszonegy nevet tartalmazó töredékes névlistát (Garára huszonegy áldozat családja települt). 3. A szabadkai Vergődő madár című, az 1944–45-ben ártatlanul kivégzettek emlékére készült szobornál elhelyezett, márványtáblára rótt székely névlistát. Amely lista minden valószínűség szerint Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvéből vétetett.

ELTÉRÉSEK ÉS/VAGY HIBÁK

Gara világháborús emlékművén a II. világháborúban odaveszett, „negyvenkétemberes”, Bácskából menekülők egy része
Gara világháborús emlékművén a II. világháborúban odaveszett, „negyvenkétemberes”, Bácskából menekülők egy része

A három névsor összehasonlításai során kisebb-nagyobb zavaró vagy bántó eltérésekre figyelhetünk fel. A hibák pontos okát felderíteni nem tudtuk, ezért a témát jól ismerő Kóka Rozália (a népművészet mestere, népművelő kutató, bukovinai származású előadóművész) és Rudolf László bátaszéki, kiváló családfakutató (a bukovinai székelység digitális névrajzi adattárának megalkotója) segítségét kértük. Több vélekedés született arról, hogyan és miért különbözhetnek a „negyvenkétemberes” listák. Ám egyik sem lett igazán meggyőző. Mert mennyiben a névsorok között csak kis eltérések lennének, azzal is lehetne érvelni, hogy a bukovinai székelyeknél elég gyakori névismétlődések elkerülése miatt a bácskai letelepítéskor sokakat újra anyakönyvezni kellett. Így bizonyára előfordult, hogy az azonosítást megkönynyítendő, újraanyakönyvezett, dokumentumokkal igazolható, módosított, új neveket vettek fel. Ezek azonban „magyarított” vezetéknevek lehettek, és nem keresztnevek. (Példáink, hogy a ritkán előforduló Dolha bukovinai vezetéknévből, amely egyben egy ukrán város neve is volt, lett Dávid, Dárdai vagy Dévai. A Nyisztor vezetéknévből pedig Nyitrai, a Kozsánból Kolozsi, a Kollárból Kocsis stb.) Tehát lehetséges lett volna, hogy az áldozatok utólagos beazonosítása hol a rendes bukovinai nevek összeírásával, hol a Bácskában kapott új személyi dokumentumokon szereplő nevek begyűjtése alapján történt meg. E szerint is a kutatóink valahol tévedtek. Akkor is, ha pontatlanul összesítettek, s még inkább, ha összehasonlítások, egyeztetések és pontosítások nélkül tették közzé az egymástól különböző névlistákat. A „negyvenkétember” esetében ugyanis tizenkét–tizenöt név helyénvalósága válik kétségessé.