2024. április 26., péntek

Megannyi tehetség számára életutat rajzolt

Németh Anna Magyar Életfa díjas pedagógus, keramikusművész: Minden napom élmény volt

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Magyar Életfa díjjal tüntette ki Németh Annát közel hat évtizedes pedagógusi, művészi, mentori és közösségteremtő szolgálatáért.

„A köszönetünket és hálánkat fejezzük ki azért, hogy megannyi tehetség számára életutat rajzolt, hogy művészi hitével és derűjével alkotásaiba gyűjtötte a tájat, a szívet és a lelket, hogy gyökeret segít mind a mai napig ereszteni és teremteni, eltéphetetlen szálakat és kötelékeket ember és ember, közösség és közösség, fent és lent, kint és bent, a felnevelő táj és a művészet világa között. Köszönjük tanítását, mindenkori és sosem múló hitét a művészetben és a tanításban” – olvasta fel az oklevélen található sorokat, gondolatokat Sutus Áron, a VMMI elnöke, amikor a napokban a nyugdíjas pedagógus, keramikus otthonában Kisimre Szerda Anna, a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődási Központ elnöke, a díj felterjesztője jelenlétben átadták az elismerést.

Németh Anna átveszi a díjat Sutus Árontól és Kisimre Szerda Annától (Fotó: Herceg Elizabetta)

Németh Anna átveszi a díjat Sutus Árontól és Kisimre Szerda Annától (Fotó: Herceg Elizabetta)

Németh Anna pályájának nagy részében képzőművészet szakos tanár volt Topolyán a Csáki Lajos Általános Iskolában, emellett iparművészként, keramikusként tevékenykedett és teszi ezt a mai napig. A Kodály Zoltán MMK-ban működő Szivárvány alkotóműhelyben célja mindig is az volt, hogy a gyerekek megszeressék a képzőművészetet és szabadon alkossanak. Európa-szerte elismerően nyilatkoztak munkáikról, és a pályázatokról számos díjat hoztak el a vajdasági gyerekek.

Az egyik legemlékezetesebb, a 2006-ban a Magyar Televízió által megrendezett, A magyar népi motívumok újrarajzolása elnevezésű pályázat volt, melyre több mint 1000 munka érkezett. A Szivárvány szakkör, az elküldött 24 alkotásával, a legszebb kollekciónak kijáró díjat érdemelte ki.

A Magyar Életfa díj kapcsán a tanárnőt közösségépítő pedagógusi és művészi pályájáról kérdeztük.

A Szivárvány csoport tulajdonképpen annak a pedagógiai munkának a folytatása, amelyet a kishegyesi, moholi iskola után a Csáki Lajos iskolábam három évtizeden át folytatott, s már akkor sikereket ért el vele.

– Az, amit a Kodályban csináltam, tulajdonképpen tehetséggondozás volt. Összeállítottam egy programot volt metodiktanárom, Bogumil Karlavaris szellemében – ő volt, aki megújította a vajdasági képzőművészeti pedagógiát. Általában négy évig jártak a gyerekek hozzám. Iparművészeti foglalkozásainkon a népi motívumokat alkalmaztuk, azt hiszem, hogy ez az elnevezés, hogy képző és iparművészeti szakkör, nagyon fedte a valóságot. Úgy állítottam össze a programot, hogy oktattam is közben, a feladatok láncszerűen kapcsolódtak. Például mézeskalácsdíszízés előtt rozettát készítettünk, ezen gyakorolták a mintát, amit a mézeskalácson később alakalmaztunk. Az egyik feladatra ráépült egy újabb feladat. Szabaddá, kreatívvá tette ez a gyerekeket. A gyerek, amikor alkot és elégedett, olyan pozitív kisugárzása van, amit mindenki érez, én is feltöltődtem a foglalkozásokon.

Év elején színelmélettel foglalkoztunk, feketével fokoztuk, fehérrel degradáltunk egy egy színt, az ecsetgyakorlattal színcsíkokat húztak, egy színt 6-6 árnyalatban, azután, amikor csendéletet festettünk, a fény-árnyék megjelenítésére ezt már hasznosítani tudták.

Ha ilyen láncszerűen kapják a feladatot, akkor könnyen rájönnek a megoldásra. A téma mellé mindig felírtuk a feladatokat is. Egymásra épült a tudás, négy év után, hatodik osztály után, elbúcsúztam tőlük. A színelméletnek, vonalgyakorlatnak és más feladatoknak köszönhetően kialakult a gyerekekben egy nagyon biztonságos tudás, és az a hozzáálás a képzőművészethez, hogy nem valami csini dolgot csinálunk, hanem természet után rajzolunk. Sok technikával, kerámiával, grafikával, az arányok mérésével foglalkoztunk. Nagyon fontos volt, hogy háromdimenziós feladatot is megoldjunk. Fontosnak tartottam azt az anyagot is, amely könnyen megmunkálható, formálható, egy maroknyi agyagból mi mindent tud a gyermeki képzelet megvalósítnai. A nyári táborokban azután a kerámia-zománcozással is megismerkedtek. Az a gyerek, aki agyagozik, annak a kreativitása sokkal jobban fejlődik, sok tehetséges diák kibontakozására adódott ily módon lehetőség. Akik képzőművészeti iskolába iratkoztkak, sikeresen felvételiztek és megállták a helyüket.

Németh Anna (Fotó: Herceg Elizabetta)

Németh Anna (Fotó: Herceg Elizabetta)

A pedagógusi és a művészi pályát hogyan tudta egyeztetni?

– Esetemben a kettő összekapcsolódik. Nem lettem volna keramikus, ha nem lettem volna pedagógus. Minden télen, nyáron jártam továbbképző tanfolyamra,egymásra épültek bennem is a dolgok. Aranđelovacon tárgyakat is készítettünk. Keramikussá válásomhoz az is hozzájárult, hogy az egyik tanítványom Svájcban kapott nagydíja kapcsán Németországba kerültem egy kerámiagyárba, a gyár tulajdonosa keresett meg. Meghívtak, és ott tanultam meg korongozni villanymotoros korongon, porlasztóval festeni, formát önteni, és ezt utána beépítettem az alkotásaimba. Nagyon értékes kapcsolat volt ez, és, ha nincsenek a gyerekek, akkor nem lett volna a német kerámiagyár sem. Így kapcsolódik, egymásba fonódik, az egyik kiegészíti a másikat, szinte el sem hinném, ha nem az én életemben történik mindez. Nem tudnám azt sem megmondani, hogy mit szeretek jobban, a képzőműszeti pedagógiát vagy a kerámiát. Az volt a fő célom, hogy a gyerek önmagát adja, és hogy meggyőzzem, az az értékes munka, amit ő egyedül, nem másolva készít el. Az a jó, mert megismételhetetlen és érték.

Több száz gyerek megfordult a szakkörön, valójában azok a tanítványok tudnának sokat mondani a Tanárnővel töltött időről, a tudásról, amit tanulmányaik során és az életben kamatoztatni tudtak. Egykori tanítványaival tartja-e a kapcsolatot?

– Nagyon fontos irányelv, hogy nem művészeket nevelünk, hanem szabadon gondolkodó, alkotó egyéneket, akik majd ízlésesen rendezik be a lakásukat, szépen öltöznek, szobafestőként, szakácsként, építészként dolgoznak.

Nincs olyan kor, ami ne igényelné a kreatív embert, bármit csináljon, az adott szituációban a kreatív ember tud jó megoldást találni. A gyerek, amikor önmagát adja, az értékes munka, amit ömaga készít, és nem másol. Az önálló gondolkodás kreatív munkát eredményez, legyen az élet bármilyen területén.Az egyik tanítványom Amerikában a saját emlékei alapján a kisfiával foglalkozott azzal a módszerrel, amellyel én foglalkoztam velük. Az ügyetlennek nevezett gyerekét tehetségessé nyilánították. Nagyon jó érzéssel követem a tanítványaim sorsát, sikereiket, sokan fel is keresnek, időnként tanácsot kérnek.

Mi volt a legszebb a pedagógusi munkában? A táborok, a díjak, a foglalkozások, egy-egy meghitt pillanat?

– Én nagyon szerettem a szakmámat, minden napom élmény volt, kezdetben nagylétszámú osztályokkal dolgoztam, harminckét tanuló is volt egy-egy teremben. Emlékezetes dolog, hogy a kislány, aki Párizsban nagydíjat kapott, úgy került hozzám ötödik osztályba, hogy négy évig alsóban nem csinált semmit rajzórán. Egy végtelenül intelligens, gazdag lelkületű gyerek volt, és a tanító bácsi megállapította, hogy nem tud rajzolni, de jó matematikus volt. Az osztálytársai kárörövendően várták, hogy mi lesz ötödikben. A kislány sírva jött be az első órára: ceruzával rajzoltunk, ő nem akart hozzáfogni a munkához. Megnéztem a füzeteit, és láttam, hogy gyönyörűen ír, aki ilyen szépen formálja a betűket, számokat, az nem létezik, hogy nem tud rajzolni... Kiderült, hogy jobb és balkézzel egyformán dolgozik, kiderüt, hogy tehetséges, dícsértem is, és annyira felszabadult, hogy hatodik osztályban már nemzetközi kiállításon kapott díjat, hetedikesként meg Párizsban nagydíjat kapott.

Hogyan alakult ki a légiesen könnyed, nőies, de egyben erőt sugárzó, letisztult vázakollekció? Jelenleg min dolgozik?

– A kishegyesi művésztelepen a Rés című pályázatra egy művésznő hívta fel a figyelmem, és a vázáimra ott került egy máig jellemző vonal. Egy kikorongozott vázára rést véstünk, de másnap reggel láttam, hogy ezt nem tudom elképzeni, és beragasztottam, a vonal azonban megmaradt, és a másik két vázára is hasonlóképpen egy hullámzó vonalat az én stílusomra alakítottam. Akkor elhatároztam, hogy csak olyan pályázatra jelentkezem, ami az én világomba belefér. Ezért a három vázáért kaptam meg a második Arany forma díjamat, és onnantól kezdve vágom a vázáimat. Így alakult ki a saját stílusom, formálódott a vázacsalád.

A Szivárvány szakkört átadtam egyik tanítványomnak, de egy-egy diákot továbbra is vállalok felvételi-előkészítőre. Jelenleg is sok ötletem, tervem van, használati tárgyakat is szeretnék korongozni, tizenéve készítem a Vajdasági Művészeti díj plakettjét, most ezen dolgozom, várom a jobb időt, hogy többet tudjak a műhelyemben lenni.

A művészi pályáját hogyan befolyásolták a díjak, elismerések, kiállítások?

– Mindig fontos volt, hogy kiállításokon is részt vegyek én is, illetve a gyerekekkel is. A tanítványaimat arra buzdítottam, hogy nem az a cél, hogy díjat kapjunk, én mint keramikus sosem azzal a szándékkal mentem egy kiállításra, hogy díjazott legyek. Két Arany forma díjat kaptam mindjárt ott a pályám elején, engem ez nagyon továbblendített, önbizalmat adott, de az is, amikor egy egy kollekcióm a legkiemeltebb helyen szerepelt egy-egy kiállításon.

Minden munka öröm volt, nagyon jó volt látni azt is, hogy diákjaim egyénileg oldanak meg feladatot, ahány gyerek, annyi féle eredmény született, de önmagukhoz képest a maximumot nyújtották. És én is így vagyok ezzel: a jellemvonásom is az, hogy felmérem a szituációt, keresem a megoldást. Sok mnident megcsináltam, ami elsőre ismeretlen volt. Anyai nagyapám 102 évet élt, az ő szólása volt: Lányom, a munkához hozzá kell fogni, menet közben a munka megmutatja, hogy mit kell csinálni. Ebben nagy igazság van. Egyszerű, vallásos parasztember volt, nagyon szerettem gyerekként vele lenni, és azt gondolom, ez a vezérelv az én génjeimbe is beleívódott. Hogy számomra ismeretlen dolgokhoz is hozzá merek fogni, és menet közben majd kialakul, de mindig a maximumra törekedtem, törekszem.

Németh Anna a gimnáziumot (1957–1960) és a Tanárképző Főiskolát (1960–1962) Újvidéken végezte el. A Vajdasági Iparművészek Szövetsége tagja (1978-tól), a Vajdasági Képzőművészeti Pedagógusok Szövetsége tagja (1963–2000), Pedagógus 1963–1995-ig, majd a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ képzőművészeti szakkörének a vezetője (1995–2020). Díjai: Innovációs Díj (Vajdasági Képzőművészeti és Nevelési Központ, Újvidék, 1972), Arany Forma (A Vajdasági Iparművészek Szövetsége díja, Újvidék, 1979 és 1981), Nagyapáti-díj (Topolya, 1987). Két tankönyv illusztrációja, 28 önálló tárlat, több mint 150 közös kiállítás.