2021. május 15., szombat

Útmutatók

Három nő. Három okos nő. Három okos afroamerikai nő. Három okos afroamerikai nő, akik rendre különféle megaláztatásoknak vannak kitéve, mégis képesek kitörni. Három okos afroamerikai nő, akik rendre különféle megaláztatásoknak vannak kitéve, mégis képesek kitörni az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában, ahol minden lehetséges eszköz bevetésével igyekeznek felülkerekedni az Oroszországgal szembeni űrversenyben.

Valami ilyesmi az alaphelyzete annak a filmnek, amely három nő, három különleges elme csillagának felívelését mutatja be, három olyan nőét, akiket környezetük valóságos emberi számítógépekként tart számon, nem értve, miként képesek elvégezni a rájuk bízott számításokat. Éppen ezért többszörösen hátrányos helyzetük ellenére is hatalmas lépésekkel haladnak felfelé a NASA képzeletbeli ranglétráján. Ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. Olyan tudósok, akiknek többsége maga is tele van előítéletekkel.

Számítógép szoknyában, valahogy így fogalmazott egy vele készült interjúban az igaz történetre épülő film egyik főhőse, Katherine Johnson amerikai matematikus, fizikus, informatikus, aki éppen egy évvel ezelőtt hunyt el, 101 éves korában. Azt persze nehéz lenne megítélni, hogy a filmnek mely elemei valóságosak, és melyek csupán a képzelet szüleményei, az azonban bizonyos, hogy a szereplők egyetlen félmondata, szava vagy pillantása is képes valódi emberi tragédiák sokaságát elénk tárni, feltéve persze, ha a mondatok mögé látva, a sorok között olvasva figyeljük azokat.

Katherine Johnson különleges tehetsége állítólag már gyermekkorában megmutatkozott, a második osztályból egyenesen az ötödikbe került, tizennégy évesen elvégezte a középiskolát, tizennyolc évesen pedig summa cum laude diplomázott matematikából és francia nyelvből. Életrajzát elemezve azonban talán érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha az afroamerikaiak számára fenntartott iskola által kínált lehetőségekkel elégedetlen édesapja nem dönt úgy, hogy gyermekei továbbtanulása érdekében több száz kilométerrel odébb költöznek; mi lett volna, ha diplomázása után nem ajánlották volna fel neki, hogy egyike lehet annak a három diáknak, akik elsőként végezhetnek mesterkurzust egy olyan egyetemen, amelyet afroamerikaiak korábban soha nem látogathattak; mi lett volna, ha a NASA-nál nem engedték volna be azokra az értekezletekre, amelyekre korábban nők egyáltalán nem tehették be a lábukat…

A kérdésfelvetés persze fordított esetben is jogos, sőt úgy talán még inkább az: mi lett volna, ha az a sok millió gyermek, akiknek Katherine Johnsontól és társaitól eltérően nem sikerült kitörniük; akik a szegregáció miatt örök életükben magukon viselték annak a hátránynak a béklyóit, amelyből gyermekkorukban elindultak; azonos esélyekkel léphetett volna az érvényesülés útjára, mint azon társaik, akik elé a társadalom – legyen szó akár az ötvenes-hatvanas évek Amerikájáról, akár napjaink Európájáról – nem gördített legyőzhetetlennek tűnő akadályokat, áttörhetetlennek ható falakat?

Persze, nem lehet mindenki Katherine Johnson, akit négy egyetemen avattak díszdoktorrá, és számos elismeréssel tüntettek ki, a legjobbá válás esélye azonban mindenkinek jár. Katherine Johnson, akiről még Barbie babát is mintáztak, hogy ezáltal is példaképként állítsák a fiatal lányok elé, néhány évvel ezelőtt, önéletrajzi könyvének megjelenésekor úgy fogalmazott, azt szeretné, ha a fiatalok hinnének abban, hogy mindenre képesek, függetlenül a bőrszínüktől és a nemüktől, majd hozzátette, ő mindig tudta, hogy ki, és azt is, hogy mire képes.

És talán éppen ez az, amit igazán fontos lenne ellesnünk tőle, tőlük, a mindenkori példaképektől, akik – nemcsak a filmeken, hanem a mindennapokban is – köztünk élnek, utat törve önmaguknak, utat mutatva mindannyiunknak.