2021. április 21., szerda

A magyar sajtótörvények jelentőségéről

Paál Vince: Tanulmányok a magyar sajtószabadság történetéhez 1867–1944

A hagyományos sajtó és a hírközlési eszközök átalakulása körüli komor sejtések és jóslatok közepette felüdülést jelentett Paál Vince Tanulmányok a magyar sajtószabadság történetéhez 1867–1944 című könyvének olvasása. A jeles médiaszakember, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatudományi Intézetének vezető egyénisége munkájával rámutatott: a sajtó fogalma sokkal több a hírlapok szerény vagy bő kínálatánál, amelyeket – jó esetben – az újságárusnál megvásárolunk, a sajtó társadalmi, történelmi és kulturális jelenség, amelynek előtörténete ugyan a XVII. századra nyúlik vissza, valódi szerepét és jelentőségét azonban a polgári társadalom kialakulásakor, annak értékrendjében lelte meg. A szerző könyvének bevezetőjében kiemelte: az 1848–1849-es forradalom Magyarországon is megteremtette a polgári átalakulás föltételeit, amely alkotmányjogilag az 1848. évi áprilisi törvényekben testesült meg. Az első polgári alkotmányunkban a harmincegy törvénycikkből a tizennyolcas számú szabályozta a sajtó működését.

Médiatudományi Intézet, Budapest, 2019

A szabadságharc bukását követően az osztrák önkényuralom fölszámolta ugyan a sajtószabadságot is, az 1867. évi kiegyezés jogi alapjainak megteremtése során azonban az áprilisi törvények – jelentős módosításokkal ugyan, de a Sajtórendtartás eredeti lényegének megőrzésével – újra a magyar jogrendszer részévé váltak. A sajtótörvény azután a Csemegi-kódex-ként számon tartott 1878. évi V. tc. elfogadásával és a jogrendbe történt beiktatásával egészen az 1914. évi XIV., a sajtóról szóló törvénycikk életbelépéséig volt érvényben, amely az elődjéhez hasonlóan kinyilvánította: „Sajtó útján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti gondolatait.” 1898. márciusában a Képviselőház megbízta ugyan Erdélyi Sándor igazságügyi minisztert egy új sajtótörvény elkészítésével, de a törvényalkotás igencsak elhúzódott. Kenedi Géza A magyar sajtó úgy, amint életben van címmel (1903) kidolgozott egy új „felelősségi rendszert”, a sajtóreform azonban elmaradt. Időközben a hírlapok, elsősorban a napisajtó társadalmi szerepe jelentős mértékben megnövekedett, ennek során az újságkészítés szellemi munkásai, a kiadó és a nagyközönség közötti viszony „egészen új dimenziót vett fel”. Paál Vince szerint: nagy hírlapvállalatok jöttek létre, amelyek a társadalmi és közéletre érezhető befolyást gyakoroltak, és annak irányításában nem egyszer döntő szerepet vállaltak. „Ez a fejlemény – emelte ki a szerző – ugyancsak új jogszabályokat kívánt, amelyeknek egyes magánjogi kérdések rendezésére is ki kellett terjedniük. A sajtószabadság intézményes biztosítása, és a sajtó szellemi munkásainak illetéktelen befolyás alóli felszabadítása is új szabályozást igényel.” A Képviselőház Igazságügyi Bizottsága csak 1913. októberében vitatta meg a készülő, új sajtótörvény részleteit. A Bizottság értelmezése szerint a javaslat jól oldja meg két fő célkitűzését: „egyfelől biztosítani kívánja a komoly és tisztességes sajtó szabadságát, másfelől hatályos és gyors védelmet törekszik nyújtani a sajtó útján és a sajtóval kapcsolatosan elkövetett visszaélések ellen.” A Bizottság ennek alapján azt várta, hogy a törvény „a sajtó munkásait megmenti a komoly és tisztességes hírlapírók közé nem tartozó selejtesebb elemek üzelmeitől; közvetve emelni fogják a hírlapírás színvonalát” is.

Tisza István híve, a munkapárti Kenedi Géza, a sajtójog monográfusa, aki a sajtóreformról számos cikket is publikált, a képviselőházi vitában elmondott felszólalásában hivatkozott arra, hogy maga is újságíró, így volt alkalma megismerni „azokat a végtelen jótéteményeket, amelyekkel a sajtó az egész kulturális, egyáltalán pedig az egész emberi életet elárasztja, de [megismerhette] azokat a megdöbbentő elfajzásokat is, amelyek a sajtó élete körül felmerültek”. Ezért tartotta fontosnak az új, társadalmi elvárásoknak megfelelő törvény elfogadását. A Képviselőházi Napló tanúsága szerint Kenedi a kapitalizmus teremtette sajtóról szólva elmondta, az többnyire csak az üzleti haszon megszerzésére törekszik, és nem feltétlenül a sajtószabadság érvényesülését szolgálja. „A kapitalizmus lényegéhez tartozik, hogy a szellemi munkát okvetlenül elnyomja, ha nem születik meg az azt meggátló jogi szabályozás.” A lapok az egyre nagyobb tömegek ízlésének kielégítésére törekedtek, s ezzel elárulták, föladták az igényes újságírás követelményét. Az ellenzék soraiból Huszár Károly, aki maga is újságíró volt, hozzászólásában kiemelte: „a sajtó azért fontos, mert a közvélemény ellenőrző szerve a központi hatalommal szemben”.

A magyar újságírás 1914. évi, második sajtótörvénynek – az 1848. évi áprilisi törvényekhez hasonlóan – nem volt „kifutási ideje”, mert hatályba lépését követően néhány hónap múlva kitört az első világháború, ami egyebek mellett azzal is járt, hogy a végrehajtó hatalom – a hadiállapotnak megfelelően – rendeletek sorával szűkítette a sajtó törvényben biztosított szabadságát. Az 1918-ban bekövetkezett összeomlást követően az őszirózsás forradalom idején a Károlyi-kormány Néptörvényt fogadott el a sajtóról, az 1919 márciusában hatalomra kerülő Tanácsköztársaság pedig a sajtószabadságot csak a „proletariátus sajtója” számára tartotta kívánatosnak, a polgári újságírást és a sajtó megjelenését betiltotta. A második világháborút megelőző években a sajtószabadság újabb korlátozásokat szenvedett. Az első zsidótörvényként ismert, 1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló törvény szerint a zsidó származású újságírók kamarai tagságának száma nem haladhatta meg a 20%-ot. Az egy évvel később elfogadott második zsidótörvény – az 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról – ezt a számot 6%-ra csökkentette.

Paál Vince Tanulmányok a magyar sajtószabadság történetéhez 1867–1944 című könyve tanúsága szerint a magyar sajtószabadság a dualizmus korában mutatkozott meg a maga legdemokratikusabb formájában. A mai informatikai felületek világában jóleső érzés ezt megállapítani.