A régi év búcsúztatása, az új esztendő kezdete valahogy mindig a visszatekintésekre sarkallja az embereket. E hatás alól mi sem tudunk megszabadulni, így a karácsonyfa árnyékában épp oly szeretettel mesélünk, mint az év első napjának hajnalán.
Most valamiért a nyelvbotlások kerültek terítékre. Amint a téma az asztalon hevert, újra el kellett hangoznia annak az anekdotává fejlődött kis történetnek is, amelyet még jegyességünk idején éltünk meg párommal. A gyűrű még nyomot sem hagyott az ujjunkon, amikor egy délután a kék kis „fityónkkal" repesztettünk hazafelé egy vendégeskedésből. Nos, száguldásról beszélni enyhe túlzás lenne, hisz a nagyapától örökölt jármű sebességmérője valahogy mindig megakadt a nyolcvanasnál. Egyébként is elértük már a városunk határát, így lazult végre a gázpedálra feszült láb is, és a fülsértő motorrobaj is csendesedett. A párom már nagyon vágyott az otthon melegére, így türelmetlenül kerülgette a velünk párhuzamosan haladókat. Egyszer aztán elébünk került egy biciklis. De nem akármilyen: az a két nagykosaras, három zsákot és hatvanhat zacskót cipelős nagymama-fajta. A másik sávon végeláthatatlan autósor haladt velünk szemben, így biztonságosan kerülni nem lehetett. Főként, hogy ez a fajta kerékpáros igencsak kiszámíthatatlan, és jókora íveket szokott kanyarintani az őt követő jármű előtt. Roli párszor már nekirugaszkodott az előzésnek, de a nagyi épp akkor gondolta leellenőrizni az elszórt kukoricaszemeket, vagy igazítani kívánt egyet a szatyor markolatán. Ennek a vége természetesen minden alkalommal az volt, hogy az út peremétől a szaggatott vonalig bebarangolta a sávszélességet.
– Mit krónikázik már ez itt ennyit?! – harsant fel Roli.
– Mit csinál??? – kérdeztem döbbenten.
– Nem látod, hogy krónikázik? Megáll az ember esze!
– Szerintem is! Az enyém épp tőled... – tört ki belőlem a hahotázás.
Nos, akkoriban még nem is sejtettem, hogy a krónikázás is örökölhető, és egyszer nyelvtani kólikázós gyermekeim is születhetnek. Emőkére ugyan nem volt jellemző, hogy félreértsen vagy magyarázzon dolgokat, de pár gyöngyszemet ő is elejtett az évek folyamán. A legendává vált történetünket Tetunkának lehetne címezni: akkoriban épp hirtelen nőtt a leányzó, és saját méreteivel küszködött meg nap mint nap. Sokszor kifejezetten ügyetlenül kezelte azokat a hétköznapi dolgokat is, amelyeket már rég elsajátított: nem sikerült bekötnie a cipőjét, sűrűn kiejtette a bögrét a kezéből, vagy éppen nehezen húzta be a cipzárját. Ilyenkor az apja mindig viccesen megjegyezte, hogy ő a mi kis tetunkánk. Hallgatta ezt a leányzó egy ideig, néha megmosolyogta, többször csak értetlenül bámult maga elé, vagy éppen elégedetlenségét fejezte ki. Egyszer aztán rossz kedvében találta a megjegyzés, és a rá egyáltalán nem jellemző kitöréssel mérgesen visszavágott apjának:
– Te vagy a Tunka!!! Én Emőke vagyok!
Az első mosolygós döbbenetet követően persze elmagyaráztuk a csemeténknek, hogy kire és miért szokták az emberek mondani, hogy tetunka.
Az utóbbi időben pedig egyre többet magyarázunk a fiamnak... A családban ugyanis ő lett édesapja nyelvbotlásainak méltó örököse. A buktatókat pedig elsősorban a nővére által használt kifejezések állítják elébe, de a tizenévesek viselkedése is sokszor összezavarja. A leányzó hangulatváltozásai korábban aggasztották öcsit, mostanában pedig csak megcsóválja a fejét, és odébbáll. A múltkor meg is erősítette álláspontját:
– Emőke egy sértékeny tinédzser – állapította meg bölcsen a fiam.
Dávid azt sem érti igazán, hogy mit kell annyit készülődnie Emőkének, amikor indulunk valahova. Vele ellentétben ugyanis a nővére órákig tud zuhanyozni, fésülködni, sminkelni és válogatni a ruhatárában. A sürgető megjegyzéseink pedig a rendszerint már kabátban és cipőben várakozó Dávid felé hangzanak el...
– Hol van már Emőke? – tesszük fel minden alkalommal az inkább elméleti kérdést, amelyre igazából nem várunk választ. A múltkor azonban érkezett:
– Emőke már megint göndörfalazik!
Sokszor azonban közel sem ilyen egyszerű megfejteni Dávid mondandóját. A félreértett vagy másként értelmezett szófordulatai engem is gondba ejtenek. Ilyenkor viszont Emőke tudja leghatékonyabban egyenes mederbe terelni a kommunikációt. Az öccse kódjait ugyanis ő fejti meg leghamarabb...
– Mi az a rikiti vonal? – kérdezte nemrégiben tőlem a fiam. Többszörös ismétlésre sem tudtam neki választ adni. Már matematikai magyarázattal is próbálkoztam: az egyenes és görbe vonalakkal példálództam, ő pedig vég nélkül hajtotta, hogy nem ez a lényeg, hanem a rikiti. A végére igencsak tetőfokára hágott köztünk a „nem értem, mit szeretnél mondani" című történet. Szerencsére azonban közbeavatkozott a lányom.
– Mi a gond?
– Anya nem akarja nekem megmondani, hogy mi a rikitivonal! – panaszolta immár dühösen öcsi.
– Micsoda? – nevetgélt sokat sejtetően a leányzó.
– Te sem érted?! Pedig a TV-ben is mondták: ri-ki-tivonal!!!
– Nem bikinivonalat emlegettek véletlenül a nénik?
– Azt! Nem mindegy? Akkor sem tudom, hogy mi az...
Nos, így már kevésbé volt szükség tudományos magyarázatra... Sőt: a leányzó a tinédzserek közvetlenségével definiálta öccsének a bikinivonal fogalmát.
Dávid nyelvbotlásai a mindennapi házi feladatok sűrűjében is előbukkannak. A múltkor épp a borsószem hercegkisasszony történetét olvastuk. Átmeséléskor kiderült, hogy ez alkalommal nem igazán értette meg a fiam a mese mondandóját. Részekre bontottuk hát a történetet, hogy felfedjük, mi is zavarta meg a gyereket.
– Szerinted milyen egy vérbeli hercegkisasszony? – tettem fel a kulcskérdést.
– Nem igazán tudom... Véres a ruhája? – kérdezett vissza komolyan a gyerek.
Ettől aztán természetesen felengedett a szigorú tanulós hangulat: egyből beletrafáltunk a félreértelmezés okába. Nem csoda, hogy nem tetszett a gyereknek a történet, hisz horrorfilmet fabrikált elméjében Andersen tanmeséjéből. Ettől már csak az volt elképesztőbb, amikor megköszönte nekem, hogy ötöst kapott az olasz mondatokból.
– Olasz mondatokból?! Hát nem is tanultunk olaszul...
– Dehogynem. Te magyaráztad el nekem.
– Kisfiam... Én nem tudok olaszul.
– Anya! Te mutattad meg nekem, hogy használjam azokat a furcsa jeleket.
– Jaaa! A római számokra gondolsz?!
Ha belegondolunk, milyen igaza van a gyereknek... A korlátozott idejű iskolai órák sűrűjében hogyan is lehetne már eligazodni a betűalakú számok és a számozott betűk világában, ahol vérbeli hercegkisasszonyok versengenek egyenes és görbe vonalakért. Ahogyan a karácsonyi versben éneklő gyerekek is...
– Anya, az idén mi is görbeállunk?
– Mit csinálunk?!
– Tudod, amikor feldíszítjük a karácsonyfát és énekelünk. Akkor mi mindig szemben állunk a fával.
– És mi ezzel a probléma?
– Sokkal szebb lenne, ha görbeállnánk...
És tényleg... Most egy cseppet sem göndörfalaztunk: megfogtuk egymás kezét, és görbeálltuk a fenyőt. Örömittasan hirdettük tetunkáknak és krónikázó nagymamáknak, hogy mi vagyunk a nyelvbotlások királyai!
