2021. június 23., szerda

Szabad?

A szabadság a korlátlanságban eltűnik. Az embernek ezt időről időre újra meg kell tapasztalnia – és még akkor sem hiszi el. Nem is csoda, hogy a szabadság a leginkább „foglalkoztatott” fogalom az emberiség történetében. Egyszerre mérték és mérce. Descartes óta nemcsak a filozófia, hanem események, gondolatok, vélemények, történések, egymástól függetlenül vagy egymással megihletve, de egyértelműen haladtak abba az irányba, hogy megvalósuljon a korlátlan szabadság. Az elmúlt néhány évtizedben ezt éltük meg. Ahogyan most az eltűnését éljük.

A személyes szabadság gátjainak lebontásával, amiben az emberiségnek nagy segítségére volt a világot egyterű lakássá változtató közösségi háló, megvalósult a korlátlanság. Sokat hangoztatták, hogy soha jobban nem voltunk saját magunk urai, mint most, amikor senki nem korlátozhat bennünket abban, hogy megvalósítsuk, kifejezzük önmagunkat, mindezt a világ – mint szerető, egyterű lakásban élő nagy család – támogatása által. Ennek hangoztatásához a hangosítás is adva volt, hiszen a közösségi háló által összerendezett világban az emberek megszokhatták, hogy ha elkiáltják magukat, akkor az egyterű lakás minden pontján hallani azt, amit mondanak. Elképesztő ereje volt ennek a tapasztalatnak. Hát még annak, amikor az emberek azt is megszokták, hogy a szavuknak súlya van. Mámorító érzése a nagyságnak. És mindez abból, hogy nem korlátozzák a szabadságot – gondolták.

Néhány röpke év alatt névre, hírnévre, hatalomra, befolyásra tettek szert sokan, ami aztán nemcsak őket, hanem az egyterű lakás minden lakóját arról győzte meg, hogy szavuknak jelentős súlya van. De még ennél is több! Szavak és szavak közt nincs különbség, ember és ember közt nincs különbség, minden bénító feszengés végre ott van, ahol a helye – az egyterű lakáson kívül. Azt érezték, hogy az egyterű lakás közös tulajdon. Ez pedig elvezetett az újabb nagyszerű, felszabadító élményhez, a megvalósult egyenlőséghez. Az illúzió és a valóság közti határ elmosódott. Győzött a szavak (nyelv) forradalma, ugyanazon szavaké, amelyekről – állítólag – tudható, hogy azzal, hogy leírja, máris torzítja a valóságot. Így aztán nincs is valóság. Mi volna akkor az illúzió? (Ezen a ponton a bűvészek munkanélkülivé, az illuzionisták pedig realistákká váltak.)

Az egyenlőség azonban korántsem jelenti azt, hogy az emberek egyformák is akarnak lenni. Ha egyformák, akkor az egyterű lakásban honnan tudják mások, hogy ők ott vannak? Jobb tehát különbözni. Pontosabban nemcsak különbözni, hanem különbnek lenni. Különbnek lenni másoknál, különbnek lenni egymásnál.

Az emberi szabadság mértékének a mércéje volt már Isten és volt már az ember is. Azzal, hogy megfelelő volt-e erre a feladatra Isten, a művészet is foglalkozott, kifejezésmódjával képes volt megfogalmazni a kételyt, az erényt, jelentést adott a jónak és rossznak, léteztek korlátok, amelyek viszonyítási pontokat jelentettek. Ahogyan Descartes életében és filozófiájában, a művészetben is jelen volt az isteni gondolat akkor is, amikor már nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Beivódott, mint a salétrom a falakba, mint a kovász a kenyérbe – kinek-kinek kedve szerint. Az elmúlt évtizedekben azonban végképp kikopott. A helyébe lépő emberről mint a szabadság mércéjéről a beszéd nem a kétely, hanem a bizonyosság felől történik.

A világról, amit az elmúlt évtizedekben a korlátlan szabadság fokozatai szerint az ember a tulajdonos bizonyosságával beszélt. Hiszen a világnak, legyen az lapos vagy gömbölyű, alapuljon a ptolemaioszi világképen, vagy legyen egy légterű lakás, mindig van tulajdonosa. Ő az, aki rendet tesz, akinek a nevében rendet tesznek. Itt ér véget a korlátlan szabadság illúziója, és marad magára az ember.