2021. március 4., csütörtök

Óva féltett álmok

Ilyenkor, amikor átfordul az év a következőbe, az új esztendő első napjaiban fog el leginkább bennünket a vágy, hogy rendet rakjunk létünk dolgaiban.

A sorsunkon való töprengés rákényszerít bennünket a kérdés megválaszolására: mi a legfontosabb számunkra? Nem kell sokat gondolkoznunk, hogy belássuk: maga az élet, mindenféle bonyodalmaival, fenyegetéseivel, örömeivel, reménységeivel… A magunk, hozzátartozóink, barátaink, népünk élete, hiszen minden attól függ: a boldogságunk, a megmaradásunk, a jövőnk!

Hajlamosak vagyunk az előítéleteinkhez igazítani ezt az életet, s akár vágyainkat, álmainkat is. Hozzászoktunk a kényelmes ítéletalkotáshoz: gyakran hagyjuk, hogy mások gondolkozzanak helyettünk. Vesszük csak a kész véleményeket, és a sajátunkként használjuk őket, még akkor is, ha igaztalanságukat sejtjük, vagy biztosa vagyunk benne. Vajon a ránk köszöntött esztendőben sikerül-e a sarkunkra állnunk, és végre a saját eszünkkel gondolkoznunk? Mert minden éppen ettől függ.

Ehhez, az önálló gondolkozás bátorságához, adjon nekünk erőt ez az új év, mert csak e bátorság révén lehet a miénk az az élet, amelyre mindig készültünk – nem magunkba zárkózással, hanem szerteágazó kapcsolatokkal; nem gyűlölködéssel, hanem egymás megbecsülésével; nem szegénységgel, hanem a tudásból és a szorgalomból megteremtett jólét gazdagságával!…

Lelki erőnket erősen próbára tevő világban találtuk magunkat, amelyben csak úgy egyik napról a másikra veszik el az emberiség civilizációs és az erkölcsi értékrendje, eladdig, hogy immáron létünk biológiai és fiziológiai alapelveit tekinti semmisnek a fél világ. Töprengünk rajta, hova vezethet a létezés rendjével való ilyen szembefordulás, amely mögött joggal borzalmas erőket sejtünk és azok önös érdekeit.

Mit tehet hát a gyermekeit, családját féltő apa és anya, nagyapa és nagyanya? Mit az ifjúkorba lépő növendékei az új kornak, akik előtt olykor a remények kánaánjának, máskor szörnyű mélységű szakadéknak rémlik a jövő?

Ilyenkor, ezekben a hetekben mosolyognak ránk szépségei a régmúlt, gyermekkori családi eseményeknek, amelyek a szeretet és boldogság jegyében zajlottak, és amelyekbe az emlékek révén megkapaszkodhatunk.

A kicsiny ablakokban vízkeresztig díszlő fenyőfák varázsa még ma, több mint fél évszázad múltával is hat. A gyertya legyőzi pislákolásával a mát, lenyűgöz és visszaránt a fekete ruhás, szikár nagyapák és nagyanyák világába. Szentimentális hangulatokat ébreszt, valami megfoghatatlan hűségre kötelez: mégis, mi innen jöttünk, innen indultunk el! Télen csizmában meg bricsesz nadrágban jártunk, mint apáink, nagyapáink – hazafelé menet az iskolából, a főutcán elhaladva, úgy tartottuk táskánkat, hogy eltakarja a nadrág buggyos részét, ne csúfoljanak bennünket miatta a „belfalvi” gyerekek –, nyáron pedig álmaink tengeri vakációja helyett teheneket legeltettünk a dombhajlatokban, bár iskolai dolgozatainkban csodálatos kirándulásokról számoltunk be…

A főutca nagy, sötét házai, lám, most – sok évtized múltával – is felismernek: kemény szigorral néznek le rád. Önkéntelenül behúzod a nyakad, szinte meghajolsz előttük – ismét vétettél az illemek ellen! Komor falaik között másképp kell köszönni, fogni süteményt, poharat. A meggybefőtt magjával végképp nem tudsz mit kezdeni, ráfogod, hogy egyáltalán nem szereted a csonthéjas gyümölcsöket, csak az almát és körtét… Azt is hoznak. Faggatnak a tanítóról, a kisfiuk előmeneteléről, arról, hogy mi akarsz lenni. Éber szemek kísérik minden mozdulatodat, szavadat. Népies kifejezéseidet rejtetten megmosolyogják.

Ezekbe bemenni valóságos kínszenvedés, lelki gyötrelem. Bosszúból reggelenként, iskolába menet, megnyomogatjuk hát kapujuk mellett a csengő gombját, aztán táskánkban összerázva tintát, festéket, könyveket, füzeteket és szilvalekváros kenyeret, nagy csörtetéssel továbbrohanunk.

Bűneinket – alvégi, bölőfalvi, pacsirtatelepi, szőlősori és vajhegyi gyerekek bűneit
–, külön lajstromba szedte a tanító, s nap-nap után hozzájuk írt valamit, ahogy apáink cechjéhez az újabb pohár bor árát a sarki kocsmáros. Mindig akadt valaki, aki elárulja félrelépéseinket. A tanító, lévén maga is falusi származású, eltelhetett már a szegénységgel; nem vállalta velünk a közösséget, a hivatalnok szülők felé kacsingatott, év végi könyvjutalmakat nem nekünk, hanem a csemetéiknek adott. Nem találta a velünk való törődést jó befektetésnek.

Kiszabadulva az iskolából, megint csak vétkeztünk. Esetlen csizmánkkal belegázoltunk a kásás hólatyakba, leszöktünk csukát meg csíkot fogni az olvadó jegű folyóra, parittyával fácánt lőni a füzesbe.

Nagyapó diákjai voltunk mi. Rajta kívül más komoly pedagógiai hatást ránk nem gyakorolt, mégis tudtuk, mi a jó és mi a rossz. Nem hittünk a tanítónak, mert éreztük, hogy nem kedvel bennünket. Miért mondana hát akkor nekünk igazat?! Minél távolabb kerültünk az iskolától, a falu főutcájától, annál inkább megjavult a közérzetünk. Az pedig otthon már igen pompás lehetett, mert valamennyien kilométerekre laktunk a „központi”-tól, kint, a falu legszélén, a hegy tetején. (Azóta tudtam meg egy orvos barátomtól, hogy ott sokkal egészségesebb a környezet, mint az egykori láp helyén, a völgyben.)

A település szíve mégis a völgyben dobogott – ott pompázott a minden felújítása előtt porig égő községháza, a gyönyörű templom, a patinás parókia, a kopottan is impozáns iskola, a gesztenyefákkal körülvett egészségház és szülőotthon, a gyerekkacajtól visszhangzó fürdő, a zsibongó piac, a szerelem titkait rejtegető park és a harmonika- és a nótaszótól hangos sok-sok kocsma. A domboldalakra és a hegytetőre kerültek a legapróbb házak – kubikosok, béresek, munkások, földtelen földművesek otthonai, nádtetővel vagy szürke fecskecseréppel, kicsiny vasrácsos ablakocskával, vagy anélkül…

Bennük, ott a nincstelenséget a még nagyobb nincstelenségtől védő vasrácsok mögött álmodtak sok évtized óta minden újév előtt bőséget és sok boldogságot hiszékeny nagyanyók és nagyapók. Vajon a minden este bereteszelt kapuk és bezárt ajtók ezeket az álmokat féltették, óvták?

Mágikus erejű ünnepi szokásokban, jóslásokban és imákban kértek évről évre jó egészséget és bő termést a zsellérek ivadékai. Számukra a felemelkedés szinte egyetlen módja volt: jól férjhez adni a lányokat, kiházasítani a legényeket. Luca napján tizenhárom cédulára tizenhárom legény nevét írták fel a lányok, aztán karácsonyig mindennap kemencébe dobtak egy-egy cédulát. Az utolsót keblükbe rejtve elvitték az éjféli misére, onnan hazajövet pedig dobogó szívvel leolvasták róla jövendőbelijük nevét. Általában minden évben másikét.

A kifordított bundás pásztorok játékában magunk is részt vettünk még. Nagyapó-faragta kis betlehemünkkel jártuk a faluszéli házakat. Ha beengedtek bennünket, nagy verselésbe kezdtünk, egymást túlharsogva keltegettük a süket öreg pásztort, aki „műsorunk” szerint sehogyan sem akarja tudomásul venni az újszülött kisded megjövetelét. Sikeres szereplésünkért kolbászt, diót, mogyorót kaptunk, amit rendszerint már a kapuban megkóstoltunk.

Az évek múlásával el-elmaradoztak a kántálások. Ma már elvétve sem találkozunk velük. Eltűntek a nagyapókkal együtt.

Egészében átváltozott a falu, alig lehet ráismerni. A disznótorok megritkultak, nem járnak „tanyázni” a kucsmás-subás szomszédok. A lányok nem égetnek forró izgalommal cédulákat a gáztűzhelyen, és az anyák nem hisznek csodálatos újévi varázslatokban, amikor középiskolába, egyetemre küldik gyermekeiket. Azokat a jövendőbeli tanítókat, tanárokat, jogászokat, mérnököket, orvosokat, akik közül néhányan talán nem fordítanak majd hátat a falunk, ahol mindig többször köszöntek távozónak, mint érkezőnek.

Lépéselőnyre csak az tehet szert, aki nem toporog, hanem – legyőzve előítéleteit –, meri járni a saját útját.

Gondoljunk hát az új esztendő első napjaiban éppen erre az emberre! Erre a bennünk lakozóra. Ő soha nem csap be bennünket.