A Magyar Szó olvasói megszokhatták már, hogy lapunk hasábjain időről időre megpróbáljuk bemutatni a délvidéki labdarúgás elfeledett, elhallgatott időszakait. Mostani írásunkban a több mint százéves múltra visszatekintő nagybecskereki futball magyar vonatkozásaival ismertetjük meg az olvasókat.
A közép-bánsági térség központjának számító településen Nagybecskereki Sportclub néven 1908-ban alakult meg az első labdarúgó-egyesület, majd az impériumváltást követően több új klub is alakult a többnemzetiségű városban. A magyar nemzetiségű vasmunkások 1919-ben alapították meg a Vasas nevű egyletet, amely két éven át ezen a néven versenyzett a Bánáti, illetve a Nagybecskereki Ligában. 1922-ben rendőrségi nyomásra a klub kénytelen volt nevet változtatni, így Damm Jánosék négy éven át Slavija néven szerepeltek, 1926-ban Radničkira változott a piros-fekete klub neve, és az egyesület ma is ezt a nevet viseli. 1929 nyarán a Nagybecskereki SC és a városi zsidóság csapata, a Kadima összeolvadt, az új klub pedig a Vojvodina nevet kapta, és ezen a néven versenyzett egészen 1941-ig. A Vojvodina a nagybecskereki magyarságot tömörítette, az egyesület legnevesebb vezetői Vajda Lajos, Hartner Ignác, Tikart Antal és Gusman Tibor voltak, a klub leghíresebb játékosa pedig Pálfi Béla, aki a háború alatt a magyar NB I.-ben focizott, később pedig szerepelt a Spartacus, a Partizan és a Crvena zvezda csapatában is. Miután a német Wehrmacht egységei 1941 áprilisában bevonultak Nagybecskerekre, a városban működő futballklubok nagy részét megszüntették (a helyi németek által alapított Schwäbische Sportclub kivételével), a helyi magyarság pedig a Vojvodina helyett létrehozta a Hajrá Sportegyletet, amelyben a környék legjobb magyar nemzetiségű labdarúgói szerepeltek. Az új egyesület két szezont játszott a Bánsági Magyar Közművelődési Szövetség által megszervezett bajnokságban, és nem is akárhogyan, hiszen a gárda 1943-ban és 1944-ben is veretlenül nyerte meg a magyar csapatok pontvadászatát úgy, hogy játékosai mindkét idényben száznál több gólt szereztek. A Hajrá SE legnevesebb labdarúgói Csikós János, Hirmann Ferenc, Pálinkás Illés, Pletl Simon és Einberger József voltak, közülük a gólerős Hirmann a negyvenes évek végén szerepelt a jugoszláv B válogatottban is, a hatvanas évek elején pedig edzőként szép sikereket ért el az újvidéki Vojvodinánál. 1944 februárjában a Hajrá együttesére épülő bánáti magyar válogatott Nagybecskereken több ezer néző előtt barátságos mérkőzést játszott a Magyar Honvédség csapata ellen, majd azt követően még befejeződtek az 1943/1944-es idény küzdelmei a bánáti magyar labdarúgóliga I. és II. osztályában. 1944 őszén azonban a Vörös Hadsereg és a kommunista partizánalakulatok bevonulásával Nagybecskereken megszűnt a magyar élet, így a Hajrá SE sem működhetett tovább. A klub rövid fennállása során egyetlen tétmeccset sem veszített el, Baranyiék 35 bajnokijukból 32-t megnyertek, az összesített gólarányuk pedig 213:36 volt. Az 1943/1944-es szezonban a klub tartalékcsapata is jól teljesített, a második felállítás a BMKSZ II. osztályában 20 pontot gyűjtve megnyerte a C csoport küzdelmeit, megelőzve a torontáloroszi Küzdő és a tamásfalvi Törekvés csapatát.
(A cikk elkészítésében fotókkal és adatokkal a tordai Olympia egykori játékosa és edzője, Kukli József segédkezett.)
