2024. április 26., péntek

Borotválkozás

A városszéli borbély régóta nem űzi már az ipart, műhelyének a fölszerelése is csonka, az egykor zsibongó szobára mégsem fordította rá a kulcsot. Inkább régi haverok, mintsem kuncsaftok térnek be hozzá emlékidézésre, és ha már itt vannak, körülfut a fejükön is a géppel. Kimérten, megadva a tiszteletet a szakmának és a vendégnek. Bűnös cselekedet lenne a múlt – meg talán a jövő – iránt, ha legalább néhány történetnek nem tudnának a végére járni.

– Maszkot is akasztanom kellett volna? – lép be a teraszról a szomszéd. – Gondoltam, hogyha már naponta összefutunk, úgysem épp hajvágáskor száll belénk ez a féreg vírus.

Alighogy beül a százéves székbe, közös barátjuk, íróemberféle nyit be mindhármuk örömére.

– Mivel te pénzt nem kérsz, hoztam egy kis pálinkát az ünnepi ráhangolódásra – szól az író az álarc alól, az üveget pedig a pultra teszi.

– Meg is borotválhatnál – veti oda a szomszéd –, nálam nem akadékoskodik a pofatakaró.

– Tudod, hogy már nem merek kést fogni a kezembe, a szakmát meg nem járatom le, zsilettel minden amatőr egy pillanat alatt leránthatja a szőrzetét.

– Még a nők is – dobja föl a labdát a szomszéd. – Különös, hogy már csak a gumijavítók műhelyében láthatsz szép nőket dús sörénnyel, az újságokban szinte csak letaroltakat; olyanok, mint a csirke kopasztás után, vagy a fák télidőben lombtalanul. Látod, ha lenne most az asztalodon friss magazin, abban csak ilyeneket szemlélgethetnének a kuncsaftjaid, ha azok is volnának. Mesterséged címere lehetne.

– Csak folytasd, végigszántok a fejed közepén, mint a traktor a tarlón. A nők ezzel aztán betetőzték az egyenjogúságukat.

– Van a dolognak mélyebb aspektusa is – nyúl a témához az íróféle –: egyik költőnk és irodalomtörténészünk a szerelmi költészet alkonyát látja a csupaszításban. Szerinte a nők nem tudják, mit vesztettek azzal, hogy engedelmeskedtek a félőrült feminista-nőstény próféták utasításainak, meg a divatdiktátorokénak. Elveszik a selyempamacs, a drága bozót, a völgyes fészek, az árnyas berek, megszűnik a szerelmi líra, és nem szól többet a vers a nőről, mert az megszűnik titok lenni.

– Igazad lehet, bár a férfiak többsége köztes aspektusból érdeklődik a jelenség iránt, amiben kétségkívül veszendő líra is van – jegyzi meg a borbély, de nem hagyja ennyiben: – A férfiakon meg azt látom, hogy piperkőccé, bájgúnárrá kezdenek válni, hizlalják az izmaikat, mégsem igazán kemények, előbb-utóbb befellegzik nekünk.

– Ezt egy francia már negyven-ötven éve megírta. Igaz, hogy Amerikáról, de az őrültségek olyan sebességgel hódítanak, mint a mi vírusunk vagy az a kór, amely a férfiakat gyorsan tizedeli ott, Amerikában – veszi át ismét a szót az író. – Nincs is nagy szükség rájuk, mert a leszbianizmus már iskolai tantárggyá vált, a nők szinte teljesen átvették az uralmat és a férfiak korábbi durva módszereit, férfinak lenni szégyen, azoknak sem élet az élet, akiket nem tüntetett el az ismeretlen betegség. A férfiak csupán nemzésre szolgálnak. Látjátok, már elkezdődött a szerelmi költészet és főszereplőjének a megcsonkítása. Képzeljétek el, milyen megalázó lesz az, ha majd a női építőmunkások fütyülnek utánatok az utcán.

– Én bizony azt ajándéknak venném – mond ellent a szomszéd.

– Mert most még az uralkodó nemhez tartozol.

– Én? Hát otthon még azt a pálinkát sem ihatnám meg, amit most kitölt nekünk a gazda, nemhogy uralkodjak.

– No, látod, a borotválás után ez a következő lépés a végzet felé – gondolkodnak el a borbély bölcsességén mindhárman.